Fél órányi ugrálás, a medence körül való szaladgálás, egymás vízbe lökdösése és a szelídebb pillanatokban néhány csók után lefeküdtek a medence partjára. A padló egy kissé hűvös volt már, ezért leterítettek egy nagy törölközőt és arra feküdtek. Remy vizes hajjal pontosan úgy nézett ki, mint azon a bizonyos képen, Julien ezt meg is mondta neki.

– De ugye most nem fogod azt csinálni, mint odafent? – kérdezte Remy vigyorogva.

– De. Csak most a másik szemed alá kapod a monoklit – válaszolta Julien kedvesen. Felemelte a kezét, de Remy lefogta.

– Látom, nagyon megtetszett az erőszak, már bánom, hogy rávezettelek.

– Nem baj, lehet, hogy még hasznos lesz. De ha már így összejöttünk, nem lehetne...

Julien elhallgatott, mert észrevette, hogy Remy már nem őt nézi, hanem valahová a háta mögé mered. Julien kíváncsian fordult meg, közben tekintete egy pillanatra találkozott Remyével, a fiú szemében mintha aggodalmat látott volna, de nem volt benne biztos. Az ajtóban ott állt nagyapja és őket nézte, arcán valami furcsa kifejezéssel, amit Julien nem tudott hová tenni. Remy felült, Julien pedig követte. Marc lassan odasétált hozzájuk. Mindketten felálltak és várták, mi fog következni. Julien biztos volt abban, hogy botrány lesz, mégpedig nem is akármilyen. Remy megfogta a kezét, Julien nem tudta eldönteni, hogy hagyja-e vagy mentse, ami menthető és húzza el a kezét, de úgy gondolta, most már mindegy, mit tesz.

– Hát ti mit csináltok itt? – kérdezte Marc. Remy vállat vont.

– Fürödtünk – mondta. Az öreg hosszan nézte őket, Julien szégyenlősen maga elé kapta a kezét, bár igazából fogalma sem volt arról, miért teszi.

– Öltözzetek fel, valami fontos dolgot kell mondanom – mondta halkan az öreg. – Menjetek fel az emeletre, nemsokára én is ott leszek.

Julien rosszat sejtett. Talán még öt óra sem volt, nagyapja estére ígérte magát és azt írta, nagyon jól haladnak a dolgok. Valami nincs rendben és nem volt kedve találgatni, vajon mi lehet a baj. Talán még soha nem öltözött ilyen gyorsan, két perc múlva már ott ültek Remy ágyán és várták, mi fog történni. Remy bátorítóan átölelte Julien vállát, de nem mondott semmit, ebből Julien megértette, hogy ő is aggódik. Nem sokkal később megjelent Marc, csendesen belépett a szobába, a szoba közepére húzta az íróasztalnál álló széket, leült és végignézett a két fiún.

– Hogyhogy ilyen korán jöttél? – kérdezte Remy. Az öreg felsóhajtott.

– Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztem, fiúk. Meg kell beszélnem veletek valami nagyon fontosat, méghozzá most.

– Baj van? – kérdezte Julien, de nem volt benne biztos, hogy hallani akarja a választ.

– Nem akarok kertelni, Julien. Baj van, de nem nagy. Nem tudtam elintézni, hogy itt maradhass, de már pontosan tudjuk, hogy mi fog történni veled.

– De hát azt mondtad, hogy mindent megteszel Julienért!

– Meg is tettem, de nem sikerült. Így is sarokba szorítottak, megfenyegettek, hogy ha tovább erőszakoskodok, felülvizsgáltatják az alkalmasságomat és az tudod, mit jelentene, ugye?

Remy döbbenten nézett az öregre, majd lehajtotta a fejét.

– Tudom.

– Miről beszéltek? – kérdezte Julien.

– Remyt már egyszer megpróbálták elvenni tőlem, arra hivatkozva, hogy túl öreg vagyok a neveléséhez. Akkor sikerült jobb belátásra bírni őket, de most nem akartam tovább feszíteni a húrt, nehogy Remynek baja essen.

– Tehát engem elküldesz, hogy ő maradhasson – mondta Julien keserűen. Érezte, hogy gyűlik benne a harag, de még nem tudta, ki ellen irányul.

– Nem! Julien, ez nem igaz! Nem választottam, egyszerűen nem volt más lehetőségem. Értsd meg, Remynek rajtam kívül senkije nincs, ha őt elveszik tőlem, intézetbe kerül és ezt nem engedhetem meg. Neked ott van Armand, van, akihez menj, van, aki felnevel. Neked van esélyed, neki nincs. Érted már?

Julien nem válaszolt. Megértette, persze, hogy megértette, csak éppen fájt neki, hogy el kell mennie, ki tudja hová. Remyre nézett, aki kerülte a pillantását, mintha bűnösnek érezné magát amiatt, hogy maradhat. Julien nem tudta, gyűlölje-e érte vagy sajnálja. Könnyebb lett volna gyűlölni, de tudta, hogy nem ez lenne a megoldás.

– Mikor kell indulnom? – kérdezte. Arra gondolt, talán van még egy-két napja arra, hogy megeméssze a történteket és megpróbálja elfogadni azt, ami történt.

– A helyzet az, hogy nem egyedül jöttem. Odalent ül két ember a gyámhivataltól, azért jöttek velem, hogy magukkal vigyenek.

Az utolsó mondat hallatán Julien arra gondolt, hogy minden felesleges volt, amit az utóbbi néhány napban tettek, nagyapjának keresése, a szökés, a találkozás vele és Remyvel, minden teljesen haszontalan volt, csak elodázta azt, amitől félt. Arra gondolt, meg fog szökni, de aztán eszébe jutott, hogy már nincs hová és kihez szöknie. Felállt.

– Akkor én most összepakolom a holmimat – mondta. Az öreg kinyitotta a száját, de aztán mégsem mondott semmit. Remy is felállt, hogy vele menjen, de Julien látta, hogy az öreg int neki, maradjon ott, ahol van. Lassan átballagott a szobájába. Arra gondolt, talán meg kellene szöknie, vagy talán jobb lenne, ha öngyilkos lenne.

Aztán eszébe jutott Remy. Most adja fel, amikor úgy néz ki, hogy megtalálta a nagyapját és Remyt? Leginkább Remyt. Aki talán kárpótolhatja Kerimért, Martinért és talán mindenki másért is. Levette a szekrény legfelső polcáról a táskáját és az ágyra dobta. Nekiállt kipakolni a szekrényből, két percen belül végzett is, még egyszer körülnézett, mi az, amit kifelejtett, de aztán rájött, hogy szinte alig van valami, amit idehozott. Megállt a szoba közepén és körülnézett. Vajon még visszajön ide?

Felnézett. Remy állt az ajtóban.

– Sajnálom – mondta.

– Én is…

– De én nem akarom, hogy elmenj. Ugye tudod, hogy most nagyon rosszul érzem magam? Miattam kell elmenned.

– Nagyapa megmondta, nem miattad. A sok idióta miatt.

– Meg foglak látogatni, amikor csak lehet.

– Köszi.

– És ha hazamész, ott is meglátogatlak majd. Nagyapával együtt és nem érdekel, Armand mit szól hozzá. Most, hogy megismertelek, nem akarom, hogy eltűnj.

Julien csak nézte a szőke fiút és arra gondolt, vajon mi lesz ennek a vége. Megtudja-e egyszer, mi nagyapja titka és egyáltalán érdekelni fogja-e?

– Gyere le a nappaliba, ott várnak… azok.

Julien szótlanul fogta a táskáját és elindult. Leballagott a lépcsőn és belépett a nappaliba. Nagyapja ott ült az asztal mellett, vele szemben két nő, egyikük nagyon ismerősnek tűnt, Julien az első pillanatban azt hitte, őt zárta be a lakásba a szökés reggelén, de amikor jobban megnézte, látta, hogy nem is hasonlítanak. A másik egy fiatal szőke nő volt, mindkettejüknél nagy fekete mappa volt, a szőke kezében toll, láthatóan éppen jegyzetelt, amikor a fiúk beléptek. Julien nem köszönt, úgy érezte, ezeknek nem is fog soha.

– Szervusz Julien! – mondta a szőke nő mosolyogva, Julien barátságosnak egy cseppet sem nevezhető arckifejezéssel nézett vissza rá. A másik nő is köszönt, de választ ő sem kapott.

– Gyere Julien, ülj le – mondta Marc. A fiú engedelmesen leült a negyedik székbe.

– Julien, tudod-e, hogy miért vagyunk itt? – kérdezte a szőke. A fiú hallgatott.

– Kérlek, ne viselkedj így – kérte Marc. Julien vállat vont.

– Nem mindegy?

– Nem, egyáltalán nem. Szeretném, ha megértenéd, miért történnek így a dolgok.

– Nem érdekel, miért. Elmegyek, majd kibírom valahogy odabent is.

– Ha megsértődsz, nem használ, hidd el. Nem tehettem semmit, ha nem akartam veszélyeztetni mindazt, amit az utóbbi években felépítettem. Tudom, hogy nem vígasztal, ha azt mondom, hamar túl leszel rajta, de mást nem mondhatok. Csak néhány hétről van szó, amíg Armand ki nem jön a kórházból, egyáltalán nem azért kell elmenned, mert Remyt választottam. Itt nem volt igazi választási lehetőség, csak két rossz között választhattam. A helyemben valószínűleg te is így döntöttél volna.

Julien továbbra sem válaszolt. A szőke nő nagy levegőt vett.

– Julien, tudjuk, hogy nem egyszerű ez a helyzet, de meg kell értened, hogy mindez a te érdekedben történik. Nekünk gondoskodnunk kell arról, hogy iskolába járhass, minden nap ebédelhess, legyen egy ágyad, ahol alhatsz, együtt tudj haladni a többiekkel a tanulásban. Ezért kell, hogy velünk gyere.

– Itt jó nekem, miért nem maradhatok itt?

– Azért, mert erre megvannak a szabályok.

– Jó, ezt inkább hagyjuk – szólt közbe az öreg. – A szabályok szerint akár itt is hagyhatnák, hiszen a vér szerinti rokona vagyok. Az a gond, Julien, hogy apád, amikor meghallotta, hogy nálam vagy, inkább azt kérte, hogy egy otthonban helyezzenek el arra az időre, amíg haza nem mész.

A szőke nő dühös pillantást vetett az öregre, aki széttárta a karját és feléje fordult.

– Tudom, hogy megegyeztünk, tudom. De nem fogok hazudni a fiúnak. Ez az igazság, Julien. Apád nem egyezett bele abba, hogy itt maradhass. Most már mindent tudsz. Nem mondom azt, hogy ha haragudni akarsz valakire, akkor az az apád legyen, de ne engem okolj, amiért el kell menned.

– De Morin úr, ön a becsületszavát adta, hogy nem mondja el – állt fel az idősebb nő.

– Maguk meg becsületszavukat adták, hogy engedik, hogy én intézzem el a dolgot. Azt is mondták, hogy nem írnak le olyat, hogy előre tudtam a szökésről, mert ez nem igaz. Ha nekem nem hisz, kérdezze meg a fiút, már ha számít maguknak, amit mond.

– Természetesen számít, Morin úr, de a hivatalos eljárás nem ad lehetőséget arra, hogy itt és most kérdezősködjünk. Megértem, hogy ez a megoldás egyiküknek sem megfelelő, de nem tudok mit tenni.

– Dehogynem tudna. Felhívhatná a felettesét és hagyhatná, hogy beszéljek vele.

– Felhívhatom, de annak nincs halasztó hatálya, Julient mindenképpen el kell vinnünk, mert az édesapja megtiltotta, hogy ön viselje gondját. Igazából nem értem, mi a probléma, hiszen vizsgálódhatnánk arra nézve is, hogyan kerülhetett önhöz nevelésre egy akkor négy éves gyermek, hiszen már az akkori szabályok szerint sem lehetett volna örökbe adni.

– Szeretném, ha Remy esetét nem kevernénk ide, egészen más dologról van szó. Remy az én fiam, végleges elhelyezést kapott és tudtommal soha senkinek nem volt baja vele. Most Julien problémája a fontos. Szerintem meg lehetne oldani a késleltetést, biztosan tudnánk rá találni valamilyen egyedi megoldást.

– Mire gondol?

– Nem tudom – vont vállat az öreg. – Ön ismeri a lehetőségeket és a szokásokat.

– Ugye nem olyasmire gondol, hogy jogtalanul kedvezzek önnek? - kérdezte a nő összevont szemöldökkel. Julien megijedt a kérdés hallatán, de nagyapja csak vállat vont.

– Nem, de érdekes, hogy ez volt az első gondolata – válaszolta és elmosolyodott. Julien kezdte nem érteni a helyzetet. Az első pillanatban úgy tűnt, a nő valami fontos ember, akivel óvatosan kellene bánni, talán még egy kis kedvesség sem ártana, de nagyapja úgy beszél vele, mint valami utcaseprővel. Julien nézte a nőt, akinek arcáról semmit nem tudott leolvasni, de csakhamar előkerült a mappából egy névjegykártya.

– Ha nem tud megegyezni az ottaniakkal, hívjon fel és megbeszéljük – mondta. Az öreg megnézte a kártyát, majd eltette.

– Addig is megköszönném, ha vigyázna a fiúra, mondjuk egy olyan szobában helyeztetné el, ahol védve van, jók a körülmények és van valaki, aki foglalkozik vele. Tudom, hogy csak néhány hétről van szó, ezt bárhol ki lehet bírni, de én szeretem, ha azok a gyerekek, akikhez van némi közöm, jó körülmények között élnek.

– Nos, meglátom, mit tehetek – mondta a nő halvány mosollyal.

– Csak ugyanezt mondhatom – válaszolta az öreg és a fiúra nézett, de továbbra is a nőhöz beszélt.

– Nincs semmi baj, Julien. A hölgy vigyázni fog rád, az imént ígérte meg. Este majd telefonálhatsz nekünk és holnap meglátogatunk. A legfontosabb, hogy ne félj semmitől, mi itt vagyunk és abban a pillanatban, ahogy lehet, Armand elhoz onnan. Ha bármi bajod van, csak telefonálj, de én is keresni foglak minden nap.

– Lassan indulnunk kellene – mondta a nő az órájára nézve.

– Miért ilyen sürgős? – kérdezte Marc.

– Maradjon kettőnk között, elkövettek egy-két mulasztást a kollegák és most sietséggel próbálják meg jóvátenni. Szabályszerűen akarnak eljárni, mindent a papírok szerint, tudja, hogy meg ez.

– Sajnos tudom – mondta az öreg. – Meg tudja mondani, kit kell majd keresnünk? Jobban érezném magam, ha már este beszélhetnék vele.

– Persze, a nevelők vezetője Pierre Klein, neki fogom átadni Julient. Még ma értesíteni fogjuk az édesapát is, tőle megtudjuk, mikorra várható az eredeti állapot visszaállítása, vagyis hogy mikor mehet haza és mikor lesz alkalmas a gyermek nevelésére.

Marc Julienhez fordult.

– Haragszol rám, Julien?

– Nem…

– Mondd csak meg, megértelek. Csak azt szeretném, ha megértenéd, miért történt így.

Julien sokáig nézte nagyapját, látta, hogy arca gondterhelt és tudta, hogy valóban nehéz volt meghoznia a döntést. De azt is tudta, hogy nem volt más választása. Ha neki kellett volna választania, ő is Remyt választotta volna. Megpróbált arra gondolni, hogy ez csak egy átmeneti megoldás, egy utolsó állomás.

– Nagyapa!

– Igen?

– Armand azért nem engedte, hogy itt maradjak, ami régen történt köztetek, igaz?

– Igaz – mondta az öreg.

– Mikor fogom megtudni végre, mi történt?

– Amikor újra találkozunk. Megígérem Julien, amikor újra együtt leszünk, mindent elmondok majd. De most indulnod kellene. Elkísérlek, jó?

– Nem, nem kell. Már nem vagyok kisfiú – mondta Julien komoly arccal.

A két nő már ott állt a folyosón. Remy előrefurakodott és Julien mellett ment egészen az ajtóig, ott megölelte és magához szorította egy pillanatra. Julien gépiesen adott egy puszit a fiú arcára és megölelte nagyapját is. A két nő előreindult, kis fehér kocsijuk ott állt a ház előtti út mellett. A szőke kinyitotta Juliennek a hátsó ajtót, a fiú beült, maga mellé tette a táskáját és igyekezett nem nézni a házra, sem Remyre, aki ott állt nagyapja mellett a kapuban, mert tudta, ha rájuk pillant, nem tudja visszatartani a sírást. A szőke nő beült mellé és bátorítóan rámosolygott, de Julien nem törődött vele. Megpróbált valami semleges dologra gondolni, az iskolára, a parkra a házuk mellett, ahová nem szeretett járni, a pályaudvarra, de gondolatai újra és újra visszatértek nagyapjához és Remyhez. Remélte, ez lesz az utolsó próbatétel és hamar eljön az idő, amikor újra láthatja őket…