A második hét elején döbbent csak rá, hogy eddig szinte nem is beszélgetett Martinnal, pedig lett volna miről. A fiú nem nagyon igyekezett a közelében lenni, szünetekben nem találkoztak, Julien inkább Kerim mellett volt, az utóbbi idők eseményei miatt valahogy közelebb érezte magát hozzá, mint eddig, de anélkül, hogy régebbi gondolatai kínozták volna. Egy kicsit zavarta a dolog, mert úgy érezte, Martin azt hiheti, hogy már egyáltalán nem is érdekli, de Julien tudta, hogy ugyanaz a bizonytalanság tartja vissza, mint Armand esetében. Nem volt bátorsága megkérdezni Martint, mi változott, mit gondol mindarról, ami történt - és arról, ami nem történt meg. Remélte, hogy a fiú kezdeményez majd, de Martin tartotta a távolságot és Julien nem sejtette, miért. Voltak ugyan elméletei, de mindegyik arról szólt, hogy Martin megsértődött valamiért és jobb, ha most nem megy oda hozzá, mert abból ki tudja, milyen dolgok adódhatnak. Aztán egy nap összeszedte magát és az egyik szünetben odament hozzá.

– Szia! – lépett oda hozzá. Martin a falat támasztotta, arcán nyoma sem volt bárminek, aminek Julien örülhetett volna.

– Szia Julien!

– Régen nem beszélgettünk – kezdte Julien. Martin faarccal válaszolt.

– Igen.

– Mi van veled?

– Semmi.

– Valami baj van?

– Nincs.

– Haragszol rám valamiért?

– Nem.

– Akkor miért nem beszélsz velem?

– Most mennem kell - jelentette ki Martin és ellökte magát a faltól. Julien megfogta a karját, de Martin kirántotta a szorításból és elsietett. Julien döbbenten nézett utána. Ennek meg mi baja lehet? Megfordult, hogy kimenjen az udvarra, ahol dühében kedvére rugdalhatta volna a kavicsokat, amikor szembetalálkozott Serge-zsel, aki vigyorogva állt meg előtte.

– Na mi van, Morin? Menekül előled?

– Hagyj békén – mordult fel Julien.

– Mert? Mi lesz, ha nem? Azt hiszed, hogy békén hagylak majd, csak mert megszöktél és te voltál a nagyfiú? Ugyanaz a kis buzi vagy, mint voltál és ezt már közöltem a kis barátoddal is. Meg azt is, hogy ha szóba áll veled, róla is híresztelni fogom.

– Mit?

– Hogy buzik vagytok.

– Mi közöd van hozzánk? Miért nem mész már a picsába a baromságaiddal?

– Utálom a buzikat és majd jól pofán verlek, ha nem vigyázol a szádra.

– Miért csinálod ezt? – kérdezte Julien halkan.

– Mert jólesik. Örülj neki, hogy nem verlek meg.

– Komolyan kérdeztem. Miért jó neked, hogy ezt csinálod? Ismered te egyáltalán azokat az embereket, akikre csak úgy rámondod, hogy buzik? Találkoztál már egyáltalán olyan emberrel?

– Jaj, most okos akarsz lenni, kisköcsög? – gúnyolódott Serge. – Azért csinálom, mert köcsög vagy és én azokat utálom. Ne magyarázz itt nekem, úgysem foglak békén hagyni.

– Tudod te egyáltalán, miről beszélsz? Fogalmad sincs az egészről, látszik, hogy semmit nem tudsz rólunk.

– Na jól van – húzta ki magát Serge. - Kussolj el, mert fejbe rúglak.

– Neked fogalmad sincs arról, miért gyűlölködsz. Azt hiszed, ettől valaki leszel? Hogy meg sem próbálod felfogni, mekkora parasztság, amit művelsz?

Julien érezte, hogy gyűlik benne a düh. Máskor is volt ilyen, de eddig a dühöt mindig elnyomta a félelem, félt attól, hogy ha verekedésre kerül a sor, alulmarad és nagyobb verést kap, mint ha egyszerűen csak hagyta volna magát. Most azonban eszébe jutott mindaz, amit Serge tett vele eddig, az, hogy voltaképpen minden azért történt, mert megverte, megalázta és hazugságokat terjesztett róla. Ökölbe szorult a keze és csak nézte az elégedetten vigyorgó fiút, aki szemmel láthatóan élvezte, hogy ismét ő győzött.

– Na mi van, csak nem verekedni akarsz? Gyere csak, majd kiverem a fogaidat.

Julien sarkon fordult és elindult a folyosón. Hányszor hagyta már, hogy Serge vagy egy másik ügyeletes barom megalázza, megüsse, a falnak lökje. Tűrte, mert gyáva volt, pedig lehet, hogy csak egyszer kellett volna megmutatnia, mennyire elege van már. De most… Martin már szóba sem áll vele és nem azért, mert viszolyog tőle vagy egyenesen utálja őt, nem azért, mert tudja róla, hogy más, mint a többiek, hanem azért, mert egy ilyen kis rohadék megfenyegette. Martin volt az első fiú, akitől, ha csak halványan is, de remélhette, hogy megérti és talán még kedveli is őt, olyan módon, ahogy mindig is szerette volna. Ezt akarja most Serge tönkretenni.

Ha hagyja.

Számolta a lépteit, nyolc, kilenc, tíz… Serge utána kiáltott valamit, de ő nem fordult meg. Hányszor eljátszották már ezt! Pontosan tudta, mi fog következni, a szembejövők arcán látta, hogy megint cirkusz lesz, Serge megint verekedni fog. Amikor meghallotta a lépteket, nagy levegőt vett és érezte, hogy valami ismeretlen erő árad szét benne. A léptek közeledtek, vele szemben egy fiú a falnak lapult, Julien tudta, hogy Serge már csak egy-két lépésre lehet tőle, vigyorogva siet feléje, hogy hátulról lerántsa a földre. Ez a rohadék pont egy fél fejjel magasabb, mint ő, pont egy fél fejjel…

A következő pillanatban Julien megpördült és teljes erejéből arcon csapta az éppen odaérkező Serge-t. Mintha kőfalba csapott volna, a keze azonnal elzsibbadt és valami tompa reccsenést hallott, a fekete hajú fiú megtorpant, kezét az arca elé kapta és Julien látta, hogy az ujjai közül vér csöpög. A látvány rendes körülmények között megállította volna, emlékezett a csövesre, aki a pénzét akarta és akit szintén legyőzött. Tudta, ha most megáll, semmi sem változik, csak még rosszabb lesz. Nem is tudta, miért teszi, talán Martin miatt, talán azért, hogy bebizonyítsa, képes arra, amire Kerim és Remy is, de talán csak a dühét akarta levezetni, az Armand és az egész világ ellen érzett dühöt. Lendületből ágyékon rúgta Serge-t és amikor az a földre rogyott, újra és újra belerúgott, az oldalába, a gyomrába, az arcába. Nem hallotta a kiabálást, a bíztatást, a hangzavart, amit a hirtelen odacsődülő gyerekek okoztak és nem hallotta a hirtelen támadt csendet sem, amikor rájöttek, hogy ami itt folyik, az már nem verekedés.

Julien lihegve állt meg, egész testében remegve. Lenézett, cipője véres volt és amikor meglátta a földön összegörnyedve nyögdécselő Serge-t, hirtelen rádöbbent, mit tett. A fiú körül véres volt a padló, egyik kezét még mindig az arcára szorította, az ujjai közül nyállal keveredett vér nyúlós cseppjei hullottak a padlóra, a másik kezét kissé eltartotta magától, az egyik ujja furcsa szögben állt és Julien meghallotta, amit talán előtte még senki. Serge sírt. Talán a fájdalomtól, talán a szégyentől, ez talán soha nem derül ki.

Julien felnézett, döbbent arcokat látott maga körül. Senki nem állította meg, talán fel sem fogták, mi történt, talán el sem hitték, amit láttak. Tekintete egy rövid pillanatra találkozott Kerimével, aki előrefurakodott az első sorba, a barna fiú szemében ugyanazt a döbbenetet látta, mint a többiekében. Kezdte megérteni, hogy valamit nagyon elrontott és nem értette a dolgot. Nem volt helyes, hogy hagyta magát, nem volt helyes, hogy félt, hogy gyáván viselkedett, de ezek szerint az sem volt helyes, hogy megverte. De akkor mit kellett volna tennie?

Rohanva érkezett az első tanár, majd a nyomában a többi, intézkedtek, szétzavarták a gyerekeket, Julient a karjánál fogva felcipelték az igazgató elé. A fiú dühös arcokat látott, Valence kisasszony értetlenül nézett rá. Leültették egy székre. Az igazgató kérdezgette, ingerült hangon, látszott rajta, hogy legszívesebben megütné, Julien egy pillanatig arra gondolt, milyen nevetséges lenne. Hiába kérdezték, nem mondta meg, mi történt. Tudta, hogy ezzel csak súlyosbítja a dolgot, de túl sokat kellett volna mesélnie.

Negyedórai vallatás után megérkezett a fiatal nő, aki reggel az iskolába kísérte, őt, Julien legnagyobb meglepetésére mellette ott lépkedett nagyapja is. Nem mondott semmit, csak a fejét csóválta, amikor elment mellette, Julien remélte, hogy az öreg megjelenése jót jelent számára. Bevonultak az irodába és Julien egy negyedórát ült ott az ajtó előtt azon töprengve, vajon mi fog változni. Ahogy telt az idő, egyre biztosabb lett abban, hogy nagyapja majd mindent elintéz, neki már magyarázkodnia sem kell, csak hazamegy, holnaptól pedig egy Serge-mentes élet veszi kezdetét.

Amikor az öreg kilépett az ajtón, úgy tűnt, minden rendben van. Odalépett Julienhez és a vállára tette a kezét.

– Bajban vagy, Julien – mondta halkan. A fiú megdermedt.

– Mit mondtak? – kérdezte.

– Nagyon kell igyekeznünk, hogy jóvá tegyük a dolgot. Elmondtam néhány dolgot az igazgatónak, hogy megmentselek, remélem, sikerülni fog.

– Mit mondtál neki? – kérdezte Julien. Valahogy rossz érzése támadt. Nem tudta, nagyapja képes-e hazudni miatta, de ha igen, tudnia kell, mi a hivatalos változat.

– Azt, hogy ez a fiú terrorizált téged, fenyegetett, meg is vert, stressz alatt voltál, most megint megfenyegetett, megütötted. Amúgy is problémás helyzetben vagy, satöbbi.

– Mit mondtál, mivel fenyegetett meg?

– Nem mondtam semmit. Úgy gondoltam, semmi közük nincs hozzá, csak bonyolítaná a helyzetet.

– De... – kezdte Julien és megakadt Nagyapja rámosolygott.

– Igen, tudok róla, beszéltem Remyvel és Kerimmel is. Pontosan ismerem az egész történetet. Ne aggódj emiatt.

– Most kicsapnak?

– Nem, legalábbis nem hiszem. Kapsz egy igazgatóit és majd beszélnek apáddal is, azon kívül most visszavisznek az otthonba és ott is el kell mondanod mindent. Nem kell minden kérdésre válaszolnod, de majd meg kell ígérned, hogy soha többé nem csinálsz ilyet.

– Jó…

– Mi történt egyáltalán?

– Azt mondta, elmondja mindenkinek, Martint is megfenyegette és tudod, ő…

– Igen, tudom. Miatta csináltad?

– Nem. Nem tudom, egyszerűen csak úgy éreztem, meg kell tennem, annyira elegem volt már abból, hogy szemétkedik velem. Azt akartam, hogy befejezze, végleg. Nem akartam ennyire megverni, nem is gondoltam, hogy ez lesz a vége.

– Jól van. Mindjárt jön majd a hölgy, aki reggel kísért, visszavisz az otthonba. Nem lesz könnyű délutánod, de tarts ki, este meglátogatlak. Nekem még van itt egy kis elintéznivalóm.

– Nagyapa!

– Igen?

– Hogy kerültél ide?

– Egy nagyapa mindig ott van, ahol lennie kell – mosolygott az öreg.

Az iroda ajtajában megjelent a fiatal nő, kezében egy dossziéval. Egyenesen Julienhez sietett és megállt előtte.

– Julien, szedd össze a holmidat, itt várlak, visszaviszlek az otthonba.

A fiú sarkon fordult és elindult. Végigballagott az üres folyosón, le a lépcsőn, végig a másik folyosón, gépiesen kopogtatott az egyik osztályterem ajtaján. Ahogy benyitott, minden szem rászegeződött és látta az arcokon, hogy mindenki mindent tud. A tanárnő csendesen nézte, ahogy Julien odamegy a helyére, összepakolja a könyveit és a füzeteit, becsukja a táskáját és elindul visszafelé. Az ajtóból visszafordult és végignézett a többieken. Maga sem tudta, miért, talán csak újra látni akarta a döbbenetet az arcokon. Kerim komolyan nézte. Martin tekintetében mintha hitetlenkedést látott volna, mintha azon gondolkodna, elhiggye-e, amit hallott róla. A teremben teljesen volt a csend. Julien Serge helyére nézett. Üres volt, valaki már összepakolta a könyveit. A kabátja sem volt a szék támláján, ahová tenni szokta. Julien nem tudta eldönteni, örüljön-e annak, hogy így történtek a dolgok vagy készüljön fel arra, hogy ami most jön, még rosszabb lesz. Vajon a többiek megértik-e, ami történt vagy csak azt fogják látni, amit ma tett? Serge-t mindenki utálta, de legalábbis félt tőle. Vajon most mit fognak gondolni róla? A tanárnőre nézett, aki szigorú arccal pillantott vissza rá. Julien tudta, mit gondolhat. Nem is várt mást tőle. A kilincs felé nyúlt, amikor Kerim hirtelen felállt a padban. A tanárnő intett neki, hogy üljön le, de a fiú nem mozdult. Julien ránézett. Kerim halványan elmosolyodott és lassan, ütemesen tapsolni kezdett.

– Azonnal ülj le! – ordított rá a tanárnő, de Kerim oda sem nézett. Kissé bizonytalanul Martin állt fel és ő is tapsolni kezdett, majd a második padból egy fiú, Antoine, akinek Serge rendszeresen meghúzta a fülét és elefántfülűnek csúfolta, majd egy lány, egy másik fiú és egy harmadik. Fél percen belül az egész osztály állva tapsolt. Egyetlen szó sem hallatszott, csak az ütemes taps, a tanárnő az első padok mellett állókat nézte és megpróbálta leültetni őket, kevés sikerrel. Julien bénultan nézte, soha nem gondolta volna, hogy annak, amit tett, ilyen következménye lehet. Mintha egyenesen megjutalmaznák azért, mert megrugdosott egy földön fekvő embert. Persze mindannyian tudták, ki volt Serge és hogy mindez többről szól, mint arról, hogy őt néhány ember előtt lebuzizta. A tanárnő vöröslő fejjel lépett oda hozzá és mielőtt megszólalhatott volna, kituszkolta a teremből és becsapta az orra előtt az ajtót. Julien hallotta, ahogy a taps alábbhagy, a tanárnő üvöltése pedig a folyosó végéről is hallatszott.

Lassan ballagott az iroda felé. Életében először úgy érezte, tartozik valahová vagy legalábbis nem érezte magát teljesen kívülállónak. Természetesen tisztában volt vele, hogy mire visszajön, akár holnap vagy a jövő héten, minden más lesz és ugyanúgy csak Kerim és talán Martin lesz mellette, mint eddig, de a taps, ami nyilvánvalóan Kerim ötlete volt, nagyon jólesett neki. Hirtelen úgy érezte, el kell dicsekednie azzal, amit tett és eldöntötte, hogy amint lehet, mindenről beszámol nagyapjának és Remynek. Erről eszébe jutott, hogy az öreg mindent tud róla és ezt egy kicsit kellemetlennek érezte. Pontosan tudta, hogy Marc megérti, hiszen Remy is hasonló, ha nem súlyosabb problémák elé állította őt, mégis furcsa volt, hogy míg apjának, akivel egész életét együtt töltötte, a legcsekélyebb fogalma sincs arról, kiket szeret és kiket nem, addig nagyapja, akit csak néhány héttel ezelőtt ismert meg, sokkal jobban ismeri őt. Összességében mégis jó irányban haladtak a dolgok és ettől jó kedve lett.