Csengettek. Julien az ajtóhoz sietett és kinézett a kémlelőnyíláson. Martin állt odakint, kezében valami csomaggal. Julien elvigyorodott és szélesre tárta az ajtót, Martin belépett, összekacsintottak és Julien kapott egy gyors puszit az arcára. Martin körülnézett.

– Apád itthon van?

– Nincs, elment valahová. Nem mondta, hová megy, de estig nem jön vissza, az biztos.

– Akkor jó, nincs nagy kedvem találkozni vele, már bocs.

– Megértem, néha nekem sincs.

– Ezek a szülők néha olyan furcsák tudnak lenni – sóhajtott Martin.

– Igen, van benne tapasztalatom – fintorgott Julien.

– Anyám alig akart elengedni. Azt mondta, nem kellene barátkoznom veled.

– Miért? – csodálkozott Julien.

– A verekedés miatt. Hiába mondtam neki, hogy Serge megérdemelte, sőt én addig ütöttem volna, amíg mozog, nem érdekelte. Azt mondta, egy olyan durva gyerek, aki képes így agyonverni valakit, csak rossz hatással lehet rám.

– Nem is vertem agyon.

– Anyámnak az mindegy, szeret túlozni. Ha tudná szegény!

– Mit?

– Hogy miért barátkozok veled. Igencsak elcsodálkozna.

– Tényleg, miért is barátkozol velem? – kérdezte Julien.

– Nem tudom. Csak úgy jött…

– Ennyi? – vonta fel a szemöldökét Julien.

– Mit mondjak? Nem tudom… egyszerűen érzem, hogy jó veled. Még akkor is, ha csak ülünk és zenét hallgatunk vagy akármi. Mit akartál hallani?

– Nem is tudom. Talán azt, mennyire nagyszerű vagyok – nevetett Julien.

– Ja igen, azt ki is felejtettem. Nagyszerű vagy.

– Akkor jó. Most már akár be is mehetnénk.

Julien szobájába érve Martin az asztalra tette a kezében lévő csomagot.

– Mi van benne? – kérdezte kíváncsian Julien.

– Sütemény. Itt vettem a cukrászdában. Most nagyon gazdag vagyok, anyám kétszer adta oda a zsebpénzem.

– Kétszer?

– Szegény egy kicsit meg van kattanva, mióta apám otthagyta, de ahogy látod, megvan ennek a jó oldala. Lehet, hogy odaadja harmadszor is. De nyugi, nincs komoly baj, majd visszajön. Eddig kétszer jött vissza egy-két hónap után. Ha nem jönne vissza addig, amíg össze nem jön a pénz egy új Atarira, az nem lenne rossz.

– Elég könnyen veszed a dolgot – mondta Julien. Martin elnevette magát.

– Ha ismernéd az apámat, te is könnyen vennéd. Kívülről véres drámának látszik, de egy röhej az egész, összevesznek, kibékülnek és újrakezdik. Voltaképpen egész szórakoztató.

– De akkor anyád miért borul ki?

– Nem tudom. Ő már egy kicsit bonyolult nekem.

– Hmm.

– Hmm?

– Érdekes, hogy még soha nem beszélgettünk ilyesmiről.

– Nem szoktam mások előtt a családomról beszélni. De te más vagy, a barátomnak elmondom, mert tudom, hogy nem mondja tovább. Vagy ha igen, átharapom a torkát – mondta Martin kedvesen. Julien úgy tett, mint aki megijed.

– Nem mondom el senkinek.

– Nagyon helyes. Mi lenne, ha hallgatnánk valami zenét?

– Milyet?

– Legyen mondjuk… hangos.

Julien berakta az első kezébe kerülő kazettát, majd leültek az ágyra.

– Mondtam már, hogy Fanny azt mondta, tíz frankért megmutatja a mellét?

– Na ne!

– De igen. Az udvaron mondta meg hogy elengedi a felét, ha én is megmutatom neki.

– A melledet? Minek az neki?

– Nem azt, te hülye!

– Jól van na, és?

– Még öt frankért sem érdekelt. Az öccsét viszont megnéztem volna.

– Van öccse? Nem is tudtam.

– Másik iskolába jár, én is csak egyszer láttam. Pont olyan haja van, mint Fannynak, csak egy kicsit rövidebb. Egy évvel fiatalabb, mint én, de nagyon aranyos.

Julien elgondolkodott. Még soha senkivel nem beszélgetett ilyesmiről. Kerim meg sem próbált mesélni neki a barátnőiről, a többiek meg, amikor szóba álltak vele, általában semleges dolgokról beszélgettek. Szinte hihetetlen volt számára, hogy fiúkról beszélgethet, még ha ebben voltaképpen nincs is semmi különös.

– Beszélgettél már ilyesmiről másokkal? – kérdezte.

– Kivel? Anyám kitekerné a nyakam, ha megtudná, valószínűleg apám is, már ha éppen akkor otthon lakik. És te?

– Senkivel.

– Kerimmel sem?

– Nem igazán. Azt persze tudja, hogy a fiúk tetszenek, arról is tud, hogy mi most együtt járunk vagy ilyesmi, de igazából vele sem szoktam ilyenekről beszélni. Valahogy kínos.

– Ugye? – helyeselt Martin. – Mintha valami rosszat mondanál.

– Olyan ciki. Amikor tornaóra előtt levetkőzünk, az olyan izgalmas, mert akkor láthatom a többieket, bár akkor is félek, hogy valaki észreveszi.

– Én is szoktam nézni a többieket, egyszer például láttam Etienne farkát.

– Tényleg?

– Úgy fordult, hogy ne lehessen látni, de akkor is láttam. Te még nem láttad senkiét?

– Nem. Illetve Kerimét láttam a motelben.

– És? Milyen volt?

– Nem tudom, valahogy úgy érzem, nem kellene erről beszélnem, mégiscsak a barátom.

– Akkor hagyjuk. Biztos, hogy nem jön haza az apád?

– Biztos.

– Akkor mi lenne, ha…? – kérdezte Martin és megpaskolta maga mellett az ágyat.

– Hát… lehet róla szó – mondta Julien bizonytalanul, de nem mozdult.

– Akkor? – kérdezte Martin. – Kezdjük?

– Kezdjük. De hogy kell az ilyet kezdeni? Te hogy szoktad?

– Sehogy sem szoktam, ez lenne az első – mondta Martin, majd kissé sután odanyúlt Julien ingéhez és elkezdte kigombolni. Julien visszafojtott lélegzettel várta, mi fog történni, Martin mozdulatai idegenek voltak, de egyúttal ismerősek is, mintha már átélt volna valami ilyesmit, talán álmában. Martin lecibálta róla az inget, színpadias mozdulattal a szoba másik sarkába dobta és elvigyorodott.

– Nagyon jó, tisztára olyan voltam, mint egy pornófilmben.

– Olyat is szoktál nézni? – csodálkozott Julien.

– Előfordul, az unokabátyám szokott ilyeneket nézegetni és ha ott vagyok, én is nézem.

– Hmm… de ott csak nők vannak, nem?

– Aha. De azért érdekes – bólogatott Martin. – Csússz lejjebb!

Julien engedelmesen arrébb mozdult és hagyta, hogy Martin kigombolja a nadrágját. Martin elügyetlenkedett vele egy darabig, de végül a nadrág is a sarokba került, Julien pedig hosszú idő után ismét érezte azt a furcsa bizsergető érzést, ami tetőtől talpig végigborzongatta. Amikor odahajolt Martinhoz, hogy megszabadítsa a pólójától, már teljesen eluralkodott rajta a borzongás. Melege lett, a külvilág egyre kevésbé érdekelte, egyre kevesebbet látott belőle, csak Martint látta, a nevető zöld szempárt, a fiú ajkait. Beletúrt Martin hajába és élvezte, ahogy a tincsek végigsiklanak az ujjai között.

Végigfeküdtek az ágyon, Julien egyik kezével Martin oldalát és hátát simogatta, elmondhatatlanul élvezte a fiú testének melegét, bőrének puhaságát. Váltottak egy csókot, majd még egyet. Martin lerángatta utolsó ruhadarabját és Julien alsónadrágja után nyúlt. Julien lehunyta a szemét és hagyta, hogy Martin azt tegye vele, amit csak akar. A kazetta közben hangos kattanással lejárt, de valahogy észre sem vette.

– Ezt egy filmben láttam – súgta Martin és Julien mellkasát kezdte csókolgatni. Julien elnevette magát és magához húzta Martin fejét, aki kezét lassan lejjebb csúsztatta és megcsiklandozta Julien oldalát, aki védekezni kezdett, oldalra fordult, majd Martin fölé került. Az erotikus simogatás nagyon hamar játékos birkózásba fordult, de ezt ugyanúgy élvezték. Julien úgy érezte, mintha szárnyai lennének, olyan könnyűnek érezte magát, mint egy tollpihe, érezte Martin leheletét a nyakán. Gyors csókot nyomott a fiú nyakára és újra beletúrt a hajába. Martin lassan mozogni kezdett rajta, érezte egyik combját a lábai között és halkan felnyögött. Nem tudta, mi fog történni, de nem is érdekelte, mindegy volt, mi lesz, csak folytatódjon ez a lebegés. Bal kezével a fiú derekára helyezte és hagyta, hogy Martin mozogjon rajta, teste meg-megfeszült egy pillanatra. Martin hirtelen megállt, Julien kinyitotta a szemét és kérdőn nézett rá.

– Valami zajt hallok – mondta Martin és az ajtó felé fordult.

– Biztos a macska – suttogta Julien csukott szemmel és közelebb húzta magához Martin fejét.

– Nincs is macskátok.

– Nem mindegy? Most ne macskázz itt nekem, sokkal fontosabb dolgunk van.

Martin mondani akart még valamit, de nem tudott, mert abban a pillanatban, ahogy megszólalt volna, az ajtó nagy lendülettel kinyílt és Armand lépett be rajta.

– Julien, nincs kedved el… – kezdte, de amikor meglátta a fiúkat az ágyon, elhallgatott. Martin összerándult, amikor meglátta az ajtónyílásban álló férfit, aki úgy állt ott, szinte kővé dermedve, mintha kísértetet látott volna.

– Mit csináltok itt? – kérdezte Armand emelt hangon, majd választ sem várva folytatta, most már üvöltve.

– Mi a francot csináltok itt? Egy fél percre teszem ki a lábam és máris úgy viselkedtek, mint az állatok! Befejezni, azonnal befejezni!

Julien lehunyta a szemét. Sejtette, mire számíthat, de nem érzett félelmet, sokkal inkább dühöt, amiért újra szembesülnie kell apja hülyeségével. Nem tudta, mit kellene csinálnia, de úgy érezte, nem maradhat csendben, mert akkor Armand soha nem érti meg, hogy ő ezt már nagyon unja. Armand odalépett az ágyhoz, egyetlen mozdulattal megragadta Martint a nyakánál fogva és lerántotta a földre.

– Takarodj innen! – kiáltott rá. Martin feje koppant a padlón, a fiú négykézláb menekült, próbált úgy fordulni, hogy mindig lássa a dühös férfit, de Armand már nem vele volt elfoglalva. Julienhez lépett, felrántotta az ágyról és egy hatalmas pofont adott neki, amitől a fiú nekitántorodott a falnak. Julien az arca elé kapta a kezét. Nem emlékezett rá, hogy apja valamikor is megütötte volna, a dolog teljesen váratlanul érte. Látta, hogy Martin visszakézből kap egy pofont, ettől ökölbe szorult a keze. Ellökte magát a faltól és nekiment apjának. Lendületből arrébb lökte, Armand hátrahőkölt, de Julien ott volt a nyomában. Néhány pillanat alatt kilökdöste a meglepett férfit a szobából és amilyen hangosan csak tudta, becsapta az ajtót. Ráfordította a kulcsot és nekidőlt az ajtónak. Néhány másodperc késéssel Armand dörömbölni kezdett.

– Tudtam, hogy csak néhány napig kell annak a vén szemétládának a kezei között lenned és belőled is olyan köcsögöt nevel, amilyen ő maga. Mi a fasznak kellett megkeresned? Miért nem volt képes meghúzódni a picsában, ahol eddig is volt?

Julien döbbenten hallgatta apját. Ha eddig volt bármi kétsége afelől, hogy apjával komoly problémák vannak, mostanra már biztos volt benne. Még soha nem hallotta így beszélni és nem is volt kedve ezt hallgatni.

– Ne bántsd nagyapát! – kiáltotta ki az ajtón.

– Jaj, ne bántsam? Aztán miért ne bántsam? Mert tönkrebaszta az életemet és most a tiédet is? Mert egész életében mást sem csinált, csak hazudott, mindig, mindenkinek. Ne nehogy azt hidd, hogy ezt eltűröm, soha nem engedtem, hogy a közelébe menj és ez eddig működött is. Mostantól kezdve még a nevét sem akarom hallani. Szó sem lehet arról, hogy meghívd karácsonyra és soha többet nem beszélhetsz vele. Nem tűröm, hogy beleugasson az életembe.

– A te életedbe? – csapott az ajtóra Julien. – És mi van az én életemmel? Abba mindenki beleugathat? Miért nem beszélsz az én életemről?

Armand nem válaszolt. Julien dühösen fújt egyet. Martinra nézett, aki tanácstalanul ült a földön és nézett maga elé.

– Jól vagy? – kérdezte.

– Még élek.

– Julien, nyisd ki az ajtót – kiáltotta Armand.

– Nem!

– Azt akarod, hogy betörjem?

– Azt!

– Jól van, ha ez kell!

Martin felnézett.

– Mi van, ha tényleg betöri? Én már kaptam egyet, nincs kedvem agyonveretni magam.

– Nem fogja betörni, ennyire már ismerem.

– De ha mégis?

– Nem töri be, nem tudja, csak a szája nagy.

– Akkor most mi lesz?

– Nem tudom, de innen addig nem megyek ki, amíg bocsánatot nem kér.

– De mi lesz velem?

– Itt maradsz velem.

Martin nem válaszolt. Julien kezdett lehiggadni. Leült a padlóra és nekitámasztotta a hátát az ajtónak. Voltaképpen mi történt? Apja megtudta, hogy a fiúkat szereti. Nem így tervezte, sőt egyáltalán nem tervezte, hogy megmondja neki, de így sikerült. Mint olyan sok minden az életében. Egy titokkal kevesebb. Régebben talán kétségbeesett volna egy ilyen helyzetben, de most csak ült és azon töprengett, vajon van-e esély arra, hogy Armand valaha is elfogadja a helyzetet. Ha igen, még van esélye annak, hogy újra családként éljenek együtt.

Teltek a percek, Armand nem szólt odakint, Julien csak ült és nézett maga elé, Martin pedig felállt és öltözködni kezdett. Julien felnézett, figyelte, ahogy a fiú felhúzza az alsónadrágját. Ahogy a vékony szövet ráfeszült a fiú fenekére, Julien sóhajtott egyet. Martin megkereste a nadrágját, belebújt, begombolta és körülnézett. Julien szótlanul mutatta neki, hol találja a pólóját. Amikor a fiú teljesen felöltözve ott állt a szoba közepén, Julien feltápászkodott.

– Ne haragudj – mondta halkan. Martin vállat vont.

– Nem hiszem, hogy volna miért.

– Csak sajnálom, hogy nem sikerült. Hogy megint nem sikerült. Sajnálom, hogy egy ilyen balfasz az apám, sajnálom, hogy ilyen problémás vagyok. Már nagyon elegem van belőle.

Martin odalépett hozzá és átölelte. Julien hozzábújt a barna fiúhoz. Abban a pillanatban valahogy eszébe sem jutott a szex, csak közel akart lenni valakihez. Érezte Martin szívverését, leheletét a nyakán. Gyorsan adott az arcára egy puszit, majd még egyet. Martin magához szorította.

– Tudom, hogy hülyén hangzik, de szeretlek – mondta Julien.

– Kösz. Én is.

– Akkor jó.

Így maradtak néhány percig, majd Julien óvatosan kibontakozott az ölelésből

– Azt hiszem, most jobb lenne, ha elmennél.

– Biztos vagy benne?

– Nem tudom, mi várható, ha apám teljesen megőrülne, jobb, ha nem vagy itt.

– Ne szóljak valakinek?

– Kinek?

– Nem tudom.

– Nem kell, megoldom valahogy.

Julien az ajtóhoz ment és halkan elfordította a zárban a kulcsot. Óvatosan kinyitotta az ajtót és kinézett rajta, Armand sehol nem volt. Intett Martinnak és előreindult. Az előszobában csend volt, a nappali ajtaja nyitva. Julien belesett, senkit nem látott. A bejárati ajtónál megálltak, Martin még mondani akart valamit, de aztán csak odahajolt Julienhez és adott egy puszit a szájára, majd kinyitotta az ajtót és kilépett a folyosóra. Nem nézett vissza, Julien addig figyelte, amíg el nem tűnt a lépcsőfordulóban, majd becsukta az ajtót és megfordult. Armand ott állt az előszobában zsebre dugott kézzel és őt nézte. Julien megijedt, érezte, hogy a szíve hevesen ver, de igyekezett megnyugtatni magát, minden rendben lesz, most végre a kezébe veszi az irányítást.

– Akkor most végighallgatsz – mondta Armand és intett, hogy menjenek be a nappaliba. Julien keze ökölbe szorult, de már indult is. Odabent Armand rágyújtott egy cigarettára, Julien a szekrénynek támaszkodott.

– Akkor most jól figyelj rám, Julien. Az én fiam nem lesz buzi, érted? Soha! Ha még egyszer meglátom itt ezt a gyereket, kivágom az ablakon és te leszel a következő. Itt nem lesz buzulás. Ha megtudom, hogy találkoztok, nagyon megkeserülöd. Mostantól kezdve pedig az történik, amit én mondok. A nagyapádat elfelejtheted, soha többet nem találkozhatsz vele, nem beszélhetsz vele telefonon és ha csak a nevét meghallom, annak nagyon rossz vége lesz. Most már látom, hogy tényleg szükséged van egy emberre, aki nevel.

– Ez lennél te? – kérdezte Julien. Hangjából csak úgy sütött a gúny.

– Ha nem tetszik, válassz mást, aki felnevel és hagyja, hogy buzi legyél.

– Miért baj az, ha valaki buzi?

– Mert beteg dolog, azért! Természetellenes, mint az apám. Elég volt neki az a néhány nap, hogy téged is megfertőzzön. Ezért nem engedtem eddig, hogy idejöjjön, éreztem, hogy csak kárt csinálna és igazam lett.

– És most?

– Mit most?

– Mit akarsz csinálni? – kérdezte Julien.

– Véget vetek ennek.

– Remek. Elviszel orvoshoz, hogy gyógyítson meg? Vagy megoldod te magad? Mit akarsz, elektrosokkot? Meg egyáltalán… éppen te akarsz megnevelni? Aki egész életemben csak hazudott nekem, aki soha nem volt mellettem? Tudod, ki tanította meg nekem, hogyan kell befűzni a cipőmet? Hát nem te, hanem Veronique a szomszédból. Mástól tanultam meg papírsárkányt készíteni és Kerim apja mutatta meg, hogyan tartsam tisztán a farkamat, pedig az egész családnak együtt nincs annyi fitymája, mint nekem. Ezalatt te valamelyik barátnődnél voltál vagy a Kék Pisztrángban csináltál a faszom tudja mit, én meg itthon megcsináltam a vacsorát, kitakarítottam és vártalak, közben meg sajnáltalak, hogy annyit dolgozol. Elkéstél az évzáróimról, már ha eljöttél egyáltalán, a tanárnő nem is tudta, ki vagy. Ezek után te akarod megmondani, hogy mi legyen?

Armandot meglepte a szózuhatag, de kihúzta magát és közbevágott.

– Akkor is én vagyok az apád és amíg az én pénzemből…

– A te pénzedből? Azt hiszed, nem tudom, hogy abból élünk, amit nagyapa küld? Mert olyan büszke voltál, hogy otthagytad, nem akartál olyan lenni, mint ő, de a pénzét azt elfogadtad és éveken keresztül használtad. Annyira nem voltál büszke, hogy elmenj dolgozni?

– Julien, megtiltom…

– Mit tiltasz meg? Te nekem semmit sem tilthatsz meg, ahhoz előbb… – Julien legyintett. Sarkon fordult és vissza akart menni a szobájába, de Armand ott termett mögötte. Megragadta a karjánál fogva és maga felé fordította.

– Lehet, hogy nem voltam a legjobb apa, de ezt akkor sem tűröm el. Elvárom a minimális tiszteletet és meg is fogod adni, még ha agyon is kell, hogy verjelek érte.

– A tiszteletet ki kell érdemelni… – kezdte Julien, de Armand egy pofonnal elhallgattatta. Julien megvetően apja szemébe nézett.

– Ne merj így nézni rám! – ordította Armand és még egyszer megütötte a fiút.

– Fejezd már be! – üvöltött rá Julien. – Miért nem hagysz békén, miért kell mindent elbasznod, amihez csak hozzáérsz? Miért akarod tönkretenni az én életemet is? A tiéd nem volt elég? Utállak, érted? Bárcsak meghaltál volna!

Azzal taszított egyet apján, sarkon fordult és visszament a szobájába. Még hallotta apját, aki azt ordította utána, hogy ha nem tetszik neki, ahogy itt élnie kell, szedje össze a holmiját és menjen, ahová csak akar. Magára zárta az ajtót és levetette magát az ágyra. Most már világos volt, hogy ez nem fog működni, ők ketten már soha nem lesznek egy család. Ahhoz túlságosan sok mindennek kell megváltoznia. De itt semmi nem fog változni és ez ellen csak egyvalamit tehet.