Az utcán sem várta senki. Lehet, hogy megússza? A legrövidebb úton indult el, a házak mellett, hogy ha mégis futnia kell, legyen esélye hazaérni. Gyűlölte ezt az egészet, a lopakodást hazáig, a szorító érzést a gyomrában, a tudatot, hogy a mai napnak is így van vége, hogy talán holnap is ez lesz és gyűlölte, hogy ennyire gyáva. Ha Hevesi elkapta, szinte megbénult a félelemtől. Olyan komolyan tudta elmondani, mit fog csinálni vele, hogy kétsége sem volt afelől, hogy képes rá. Még akkor is, ha azt mondta, hogy kilógatja a tetőről.

Befordult a sarkon és meglátta őket. Talán őt várták, talán nem. Négyen voltak. Hevesi, Molnár és még két másik, akiket csak arcról ismert. Ott kellett elmennie előttük, az úttesten sem tudott átszaladni, mert fel volt bontva, kénytelen volt elmenni mellettük. Úgy tett, mintha nem venné észre őket, de tudta, hogy nem fog sikerülni. Mereven előrenézett és érezte, hogy megint elfogja az az érzés, amit annyira gyűlölt. Már csak néhány lépés és elhagyja őket, onnan pedig csak három sarok és otthon van.

– Hé! Állj csak meg, énekes buzi!

Ez neki szólt. Tudta, hogy neki szólt. Úgy tett, mint aki nem hallja. Csak nyugi, mondogatta magában, ne kapkodj, ne rohanj, menj tovább nyugodtan. A következő pillanatban futásnak eredt.

Tudta, hogy ez a legrosszabb megoldás, de már nem bírta tovább. Nem tehetett mást, futott és remélte, ennyi elég lesz. Megmarkolta a táskáját és magához szorította. Hallotta, ahogy trappolnak utána és tudta, ha elkapják, neki annyi. Befordult a sarkon, közben majdnem elütött egy öregembert, aki két nagy szatyorral a kezében jött szembe. Kikerülte, de ezzel időt vesztett, tudta, hogy egyre közelebb vannak. A kulcsa a nadrágja zsebében volt, ahhoz, hogy elővegye, meg kellene állnia, de akkor biztosan elkapják. Már látta a házukat és reménykedett, hogy nyitva lesz a kapu.

Nem sikerült. Pont a kapu előtt érték utol. Egy kezet érzett a vállán és valaki belekapaszkodott a dzsekijébe, majdnem hanyatt esett. Azt sem tudta, ki van mögötte, csak annyit érzett, hogy odavonszolják a házfalhoz. A legegyszerűbb megoldást választotta, behunyta a szemét és várta a pofont, legalább gyorsan túlesik rajta.

– Nem hallottad, hogy szóltam, kisköcsög? Ha azt mondom, hogy állj meg, akkor állj meg, mert szétrúgom a segged, világos?

– Egyszer úgyis kinyírlak – mondta Dávid és őszintén azt kívánta, bárcsak megdöglene ez a rohadék és persze azt is, hogy bárcsak ki se nyitotta volna a száját.

– Próbáld meg! – mondta Hevesi. Megragadta Dávid karját és vonszolni kezdte a szeméttároló felé. Kinyitotta a vasajtót és belökte rajta, közben odaértek a többiek is. Molnár egy kicsit lihegett, a másik kettő csendesen állt mögötte és Dávidot nézték, aki a túlerőt látván megpróbálta összeszedni magát. Hevesi megragadta és a nyakánál fogva a falhoz tolta.

– Hagyjál békén – rángatózott Dávid, de a szorításból nem szabadult és már tudta, hogy itt nagy verés lesz.

– És ha nem? Akkor mi lesz?

Megint megpróbált kiszabadulni, Hevesi elengedte. Azonnal elindult kifelé, de Hevesi megint a falnak lökte. Odabent félhomály volt, az átható szemétszag bántotta az orrát és a helyzet egyre reménytelenebbé vált.

– Na most énekelj valamit!

Dávid hallgatott. Talán akkor jár a legjobban, ha felhúzza őket, akkor gyorsan kap egy pár pofont és elmennek. Tudta, hogy Hevesi hamar abbahagyja, ha nem ellenkezik. Valamiért szereti nézni, ha védekezik.

– Énekelj valamit vagy letépem a farkadat!

– Nincs is neki olyan – röhögött Molnár.

– Az lehet. Nézzük meg! – azzal Dávid nadrágjához kapott, ami annyira meglepte a fiút, hogy egy pillanatra védekezni is elfelejtett. Hirtelen eszébe villant, hogy ez képes és levetkőzteti, akkor pedig nem tud hazamenni.

Összegörnyedt, bár tudta, Hevesi egyedül nem képes rá, hogy leszedje róla a nadrágot. Néhány másodpercig azt gondolta, nemsokára feladja, de akkor Molnár odalépett mellé és lefogta. Dávid rángatózott, ahogy csak tudott, most már komolyra fordultak a dolgok. Molnár keményen fogta a karját, nem tudott kiszabadulni és ahogy teltek a másodpercek, kezdett pánikba esni.

– Segítség!

– Kuss legyen! – szólt oda Molnár és a térdével fejbe rúgta. Dávid elhallgatott és megpróbálta kiszabadítani a lábát, de nem sikerült. Hevesinek sikerült kigombolnia a nadrágját és már éppen a cipzárat kezdte volna lefelé húzni, amikor hirtelen világos lett, a nehéz fémajtót valaki berúgta kívülről és az óriási csattanással vágódott a betonfalnak. A hirtelen támadt légáramlat felkavarta a port, ott gomolygott az ajtónyílásban.

A fiúk felnéztek. Dávid is, de nem látott semmit, az egyik konténer sarka pont takarta az ajtónyílást. Remélte, a gondnok az és mielőtt elzavarja Hevesiéket, még kioszt nekik két rohadt nagy pofont, de amikor Molnár gyengülő szorítása miatt arrébb tudott mozdulni, vethetett egy pillantást a kavargó porfelhőben álló alakra. Arra gondolt, megint nincs szerencséje. Csak egy korukbeli fiú volt, aki nem úgy nézett ki, mint aki majd megmenti, inkább, mint aki csatlakozik ehhez a négy baromhoz.

– Mi a faszt nézel? Húzz el, azt' csukd be az ajtót! – szólt oda neki Hevesi, aztán hogy nyomatékosabbá tegye, még hozzátette:

– Na!

Javier nem mozdult, csak állt és a fiúkat nézte. A por kezdett leülepedni körülötte és így már Dávid is többet látott belőle. Hát… nem egy tipikus megmentő. Hosszú haj, valami fekete metálos póló. Egész helyes. Kár, hogy az ilyenek szokták messzire elkerülni, ahelyett, hogy megmentenék.

Javier hátranyúlt és becsapta az ajtót. Dávid számára a sötétség nem sok jót jelentett. Amíg nyitva volt az ajtó, még reménykedhetett abban, hogy valaki észreveszi, mit csinálnak vele.

– Négyen egy ellen? – kérdezte Javier.

– Közöd?

– Utálom, ha egy idióta visszakérdez, amikor válaszolni kellene – mondta Javier nyugodtan és állta Hevesi tekintetét.

– Kapjátok el – intett Hevesi a többieknek. Molnár nem mozdult, a másik két fiú gondolkodás nélkül indult el Javier felé. Hevesi egy pillanatig még figyelte őket, aztán ismét Dávid felé fordult.

– Akkor most kiverem belőled a szart!

Ketten lendültek Javier felé, két irányból. Az egyik közelebb volt hozzá, először vele foglalkozott. A támadó ütni akart, csak túlságosan lassú volt, a fekete fiú megragadta a karját és a lendületét kihasználva továbblökte a fal felé. Még hallotta, ahogy koppan a feje a betonon, önkéntelenül is felnevetett, de nem nézhette meg jobban, mennyire törte össze magát, mert a másik kölyök is megérkezett. Felőle sokkal több agressziót érzett, ezért egy hatalmas pofonnal fogadta. A zömök, sportos fiú megszédült és fenékre ült, látszott rajta, hogy egy pillanatig azt sem tudta, hol van.

Javier leeresztette a kezét. Fél szemmel látta, hogy Dávid megpróbál kiszabadulni, de kap egy pofont és már nem védekezik. Oda akart menni, de az első fiú megint támadott. Most már nem finomkodott vele, megvárta, amíg ütéstávolba ér, egy gyors mozdulattal ráfogott a lendülő kezére és egy csavarással a földre vitte. Érezte, ahogy ellenfelének megfeszülnek az izmai és tudta, ha még egy kicsit szorít rajta, eltörik a keze.

A fiú azonnal megdermedt, valószínűleg ő is tudta, mire számíthat. A másik fiú időközben felállt és oldalról támadott, nyilván arra gondolt, ellenfelük nem tud egyszerre két emberre koncentrálni. Tévedett. Javier őt valamivel közelebb engedte magához, közben áthelyezte a testsúlyát és a fiút bal lábbal gyomron rúgta. Nem akart óvatoskodni, értse meg, hogy jobb, ha békén hagyja. A fiú összegörnyedt és térdre esett. Javier elengedte foglya karját és hátrébb lépett.

– Tűnjetek el! – mondta. Tudta, hogy nem fogják újból megtámadni, nem érzett bennük annyi bátorságot. Hallotta, ahogy kiszaladnak az ajtón, ami résnyire nyitva maradt mögöttük. Hevesi most felállt, otthagyva Dávidot a földön, de előtte még adott neki egy pofont vélhetően azért, hogy ott is maradjon.

– Ki a faszom vagy te, mi?

– Nem mindegy? Hagyd békén a srácot. De ha verekedni akarsz, lehet róla szó.

Ismét érezte azt a bizonyos valamit Dávid felől, egy pillanatra látta, hogy őt nézi és ez a pillantás jólesett neki. Nem akart nagy verekedést rendezni, nem ezért jött, de úgy látta, most már elkerülhetetlen. Ez az idióta idegesítette és most már ő is benne volt a játékban.

Küldött feléje egy gúnyos mosolyt, remélve, hogy ennyi elég lesz. Így is volt, a barna fiú abban a pillanatban megindult. Gyors volt, de Javier könnyedén félrelépett előle.

Keze nagyot csattant a fiú arcán. Érezte, ahogy Hevesi egy pillanatra megdermed, aztán újra megindul. Javier ismét elhajolt és visszaütött, ezúttal ellenfele fülére. Nem túl nagyot, nehogy beszakadjon a dobhártyája, éppen csak akkorát, hogy fájdalmas legyen.

Egyenlőtlen küzdelem volt, de Hevesi még nem vette észre. Ismét támadott, ezúttal kissé oldalról. Javier egy mozdulattal félresöpörte hosszú haját, félretolta a támadó kezet és hátralépett, de Hevesi csak jött. Javier még néhányszor ellépett az ütései elől, aztán megunta, elkapta a fiú kezét és jó erősen megszorította a csuklóját úgy, ahogy valamikor régen Vasquez tanította.

Hevesi vergődni kezdett, megpróbált kiszabadulni, de nem tudott, mert a csuklójában érzett fájdalom visszatartotta. Javier néhány másodpercig tartotta, aztán elengedte, ekkor Hevesi rögtön feléje rúgott. Javier szemei felvillantak, egy pillanat alatt megragadta a fiú lábát és nagy erővel felfelé rántotta. Hevesi alól kicsúszott a talaj, nagy puffanással a hátára esett, felkavarva a port maga körül. Javier ránevetett, nem gúnyosan, inkább győzelme biztos tudatában és arrébb lépett. Hagyott helyet neki, hogy felkeljen, közben szemmel tartotta Molnárt is, aki felkelt Dávid mellől és a fal mellett az ajtó irányába indult. Nem tűnt veszélyesnek, így hagyta, hadd menjen.

Hevesi felállt és egy kést szedett elő a nadrágzsebéből. Javier felvonta a szemöldökét, nem tudta, ellenfele mennyire tud bánni a fegyverrel, ezért óvatos volt. Néhány másodpercig figyelte a fiú felől érkező érzelmeket, aztán zsebre dugta a kezét.

– Szerintem itt hagyjuk abba!

– Na mi van köcsög, beszartál? – kérdezte Hevesi és megpörgette ujjai között a pengét. A vagánynak látszó, de teljesen felesleges és értelmetlen mozdulat láttán Javier felnevetett.

– Eddig megütni sem tudtál, gondolod, majd hagyom, hogy leszúrj?

Hevesi ismét megpörgette a kést, majd pengével lefelé fordította és támadóállásba helyezkedett.

Javier megcsóválta a fejét. Nem értette, Dávid miért fél ettől a szerencsétlentől, aki még arra sem képes, hogy felfogja, milyen helyzetbe került. Kinyitotta a száját, hogy elmondja, mennyi esélye van annak, hogy ezzel a kéztartással önmagán kívül bárkit is meg tud sebesíteni, de aztán csak vállat vont. Ha tényleg ezt akarja, hát legyen.

Villámgyorsan mozdult és mielőtt a fiú reagálni tudott volna, már ki is csavarta a kezéből a kést. Egy rövid pillanatig látta, ahogy a zuhanó pengén megcsillan a beszűrődő fény, aztán ráfogott Hevesi csuklójára és levitte a földre. Egy pillanatra találkozott a tekintetük és Javiernek ennyi elég is volt. Ráfogott a fiú kezére és egyetlen gyors és határozott mozdulattal összeroppantotta néhány kézcsontját.

Nem volt hangos reccsenés, nem fröccsent vér, de pontosan tudta, milyen sérüléseket okozott. Hevesi felüvöltött, hangjában érezni lehetett a színtiszta fájdalmat.

Molnár megmozdult, Javier odafordult és a szemébe nézett, megpróbált egyértelmű üzenetet küldeni neki és úgy tűnt, a fiú megértette, mert kirohant az ajtón. Gyáva, de ez egyszer még a hasznára lehet. Javier odament Dávidhoz, felsegítette és rámosolygott.

A fiú kissé zilált volt. A hajában valami kosz, a ruhája poros és vérzett az orra. Csodálkozva nézett megmentőjére és Javier látta tekintetében az elismerést. Kiszedte Dávid hajából a beleragadt koszt és segített leporolni a ruháját, közben megbizonyosodott arról, hogy az a kellemes illat, amit még a szemétszag sem volt képes elfedni és amit belépése pillanatától kezdve érzett, a fiúból árad.

– Jól vagy? – kérdezte.

– Igen – mondta Dávid halkan. Nem hangzott túl őszintén. Javier nem mondta ki, de nem csodálkozott azon, hogy ezek megtalálták maguknak, ez a fiú annyira védtelen, hogy szinte tálcán kínálja magát a támadóknak.

– Mit akartak? – kérdezte.

– Idióták – vonta meg a vállát Dávid és a földet bámulta maga előtt.

– Vérzik az orrod, nem is vetted észre?

– Nem – mondta Dávid és tétova mozdulattal az orrához emelte a kezét.

– Várj! – mondta Javier és Dávid arcához nyúlt. A fiú ösztönös mozdulattal el akarta hárítani a mozdulatot, de ami­kor Javier szemébe nézett, leengedte a kezét és hagyta, hogy az orrához nyúljon és megszorítsa egy ponton. Valami furcsa melegséget és bizsergést érzett, aztán Javier elvette a kezét és a vérzés elállt.

– Vele mi lesz? – kérdezte Dávid és a földön nyögdécselő Hevesire mutatott.

– Mit akarsz, mi legyen vele?

Ahogy Dávidra koncentrált, élénkséget és enyhe vibrálást érzett felőle, néha egy-egy erőteljesebb szikrát is, de ezek amilyen gyorsak jöttek, olyan gyorsan el is tűntek és ezen elmosolyodott. Ebből nem lesz bosszú. Már csak az a kérdés, miért. Ennyire megsajnálta vagy még ahhoz is gyáva, hogy ebben az állapotban megüsse?

– Eltörött a keze? – kérdezte Dávid.

– Három helyen – mondta Javier és egy rövid pillanatig élvezte a döbbenetet, amit szavai keltettek.

– Miért nem hagyjuk itt megrohadni?

Azt várta, Dávid majd mellébeszél. Talán azt, hogy ez kegyetlen dolog lenne vagy azt, hogy akármilyen féreg is volt, nem érdemli meg, hogy csak úgy itt hagyják. De Dávid kis gondolkodás után egyszerűen Javier szemébe nézett:

– Nem merem megtenni, hogy itt hagyom. Pedig azt szeretném.

– Rendben. Menj haza nyugodtan, ezt én elintézem.

– De… nem kellene mégis itt maradnom vagy ilyesmi?

– Menj csak, elintézem.

– Oké, akkor én… megyek.

Habozott egy kicsit, majd hozzátette:

– Köszönöm.

– Nagyon szívesen. Ha legközelebb találkozunk, meghálálhatod – mondta Javier. Csendesen nézte, ahogy Dávid felszedi a földről a táskáját és leporolja, majd elindul az ajtó felé. Még visszanézett és búcsút intett, egy utolsó pillantást vetett a földön fekvő Hevesire, aztán eltűnt.

Javier sajnálta, hogy elment, szerette volna jobban megismerni. Volt benne valami, ami az első pillanatban rokonszenves volt. De úgyis megtalálja majd. Nem lesz nehéz. Megnézte az igazolványt, amit Dávid zsebéből emelt ki, miközben a nadrágját porolgatta. Arra gondolt, majd visszajuttatja hozzá valahogy, jó ürügy lesz a találkozásra.

Megvárta, amíg becsukódik a vasajtó, aztán közelebb sétált a még mindig a karját babusgató Hevesihez. A fiú nyöszörgött, a keze vörös volt és feldagadt, Javier tudta, hogy nagy fájdalmai vannak.

– Ha megkérdezik, mi történt, majd kitalálsz egy mesét, amiben sem én, sem Dávid nem szerepelünk, különben kinyírlak.

– Elmondom nekik, hogy te voltál. A nagybátyám rendőr és kicsinál…

Javier féltérdre ereszkedett és belebámult a fiú szemébe, aki azonnal elhallgatott.

– Hogy legyen némi fogalmad arról, miért jársz nagyon rosszul, ha beszélsz rólam…

Ha visszagondolt azokra a pillanatokra, Hevesi meg volt győződve arról, hogy amit látott, csak a kezében és az agyában lüktető fájdalom által okozott sokk eredménye volt.

Mert a valóságban ilyesmi nem létezhet. Néhány másodpercig kimeredt szemmel bámulta az eléje táruló látványt, aztán a legjobb megoldást választotta.

Elájult.