Miután eljött Javiertől, Dávid úgy érezte, a mai napot semmi sem tudja elrontani. Pedig a reggel ugyanolyan nyűgös, nehéz és fojtogató volt, mint máskor. Korán ébredt és azon gondolkodott, mit kezdjen azzal a helyzettel, amit Javier érkezése okozott. Mit várhat tőle és egyáltalán érdemes-e bármit is várnia?

Ahhoz, hogy bármi megtörténhessen abból, amit annyiszor elképzelt, őszintének kellene lennie hozzá, de tudta, hogy képtelen rá. Talán minden elrontana, Javier pedig azonnal otthagyná és ez rosszabb lenne még a mostani bizonytalan állapotnál is.

Végül felkelt és elkezdte a napot. Minden olyan volt, mint máskor, a konyhában is ugyanazon a fakó dobozhangon szólt a rádió. Megint végig kell csinálnia a szokásos reggeli rituálét, mosakodás, fésülködés, öltözés, reggeli, táskaellenőrzés, fogmosás és iskola.

A Javierrel való találkozás után megváltozott a hangulata. Nem történt semmi, csak odaadta a szendvicseket, mégis úgy érezte, egy kicsit feltöltődött és erősebb lett. Miután beért az iskolába és elkérte Röfitől a leckét, hogy lemásolhassa, a fiú fontoskodva és kioktatóan lerázta, de ez sem érdekelte.

– Igazán megcsinálhatnád a leckédet, nem véletlenül adták fel – mondta Röfi, Dávid szó nélkül elfordult és arra gondolt, Javier biztosan nem lenne ilyen szemétláda.

Valami mást akart, olyan embereket, akikkel szívesen lenne együtt, egy olyan helyen, amit nem utál ennyire. Nem is tudta igazán, mit szeretne. Talán elutazni valahová, nézni az elsuhanó tájat a kocsi ablakából, megenni egy lángost egy út menti büfében, megállni egy tó partján, lemenni a vízhez és belegázolni, aztán csak feküdni a parton és hallgatni, ahogy a hullámok nyaldossák a partot..

Szinte hallotta anyja hangját:

– Szörnyű, hogy milyen kelletlenül csinálsz mindent.

– Utálom ezt az egész szart! – volt a szokásos válasza, mire anyja általában összecsapta a kezét és felemelte a hangját.

– Akkor én mit szóljak? Én dolgozni járok, nem csak üldögélni hét-nyolc óra hosszat, nekem reggel pontosan be kell érnem, egész nap emberekkel kell foglalkoznom, mosolyognom kell rájuk és udvariasan végighallgatni őket, pedig hidd el, hogy én is a hátam közepére kívánom mindegyiket. De tudom, hogy csinálnom kell, nem rendezek jeleneteket, nem vágom a pofákat, mert attól nem lesz jobb. Mit szólnál, ha valami kemény munkát kellene végezned? Mint például szegény nagyapádnak, aki ennyi idős korában kint dolgozott a földeken, biztos mesélte neked is. Még sötét volt, amikor kiért a földre és bizony estig kapált, gyomlált, hajladozott, felnőtt korában meg mocskos, olajos gépeket szerelt egész nap. Azt hogy bírtad volna? És neki nem volt anyja, aki mindent megcsinált volna helyette.

Dávid ilyenkor nem szólt semmit, de hiába is próbálkozott volna, anyja meg sem hallgatta, egyébként sem volt kedve beszélgetni, vitatkozni még kevésbé. Mit mondhatott volna? Hogy gyűlöli a többieket? Hogy senki nincs, akivel igazán jót beszélgethetne? Hogy Röfinek sem mond el mindent, mert nem tudhatja, dagadt barátja mikor árulja el valakinek, akinek éppen akkor imponálni akar? Hogy a szünetekben behúzódik a sarokba és néha görcsbe rándul a gyomra, hogy vajon ki fogja megtalálni és mit fog csinálni vele? Nem fordult elő ilyesmi mindennap, de ahhoz elég gyakran, hogy teljes bizonytalanságban tartsa egész napon keresztül.

Délután meg néha elmegy sétálni, de mindig egyedül. Néha felmegy Röfihez, mert valahová mennie kell, de igazán ott sem érzi jól magát. Beszélgetnek, Röfi nagyképűen mesél valamit arról, amit mostanában olvasott, mindenféle szakkifejezést használ, hogy mindenki tudja, miket olvas, aztán megmutatja a pornóképeket, amiket a netről szedett le. Pucér, nagymellű csajok mindenféle pózokban és csak mondja, hogy mit csinálna velük, de Dávid pontosan tudja, hogy még levetkőzni sem merne előttük, csak állna ott a hájas testével, az alig látszó farkával, amelyik úgy néz ki, mint egy kelttésztába dugott nudli és vöröslő fülekkel nézné a nőt, aki úgyis kiröhögné.

Meg aztán mit lehet kezdeni egy nővel? Dávid szeme előtt megjelent az egyik képen látott nő, széttárt lábakkal, ahogy két kezével széthúzza szeméremajkait és rózsaszín nyelvével megnyalja vérvörös száját, ahogy a kamerába néz. Dávid felidézte a nő két lába között lévő vöröses-rózsaszínű valamit, azokkal az ijesztő redőkkel, amik olyan viszolyogtatóvá tették, olyan idegennek és gusztustalannak tűnt számára az egész és látta Röfit, ahogy kéjesen vigyorog és azt ecseteli, hányszor vágná beléje a farkát.

Dávid lehunyta a szemét. Nem, ez mind nem számít. Ma valami jó dolognak kell történnie és sejtette, mi lesz az. Ahogy vége az iskolának, azonnal átmegy Javierhez és vele tölti az egész délutánt. Látni akarja, ott akar lenni mellette és várni a csodára.

Biológia, két matek, fizika és két rajz, ma csak ennyi. Rövid nap, de nem elég rövid. Hevesi még mindig nem jött iskolába és a barátai azóta nem foglalkoztak vele, talán Javier később megkereste őket, de erről nem beszéltek. Talán végre leszállnak róla. Egy gonddal kevesebb.

Megpróbált a tanárra figyelni, de néhány perc után úgy döntött, egyáltalán nem érdekli, miről van szó, különben is, mintha már előre tudta volna az egészet, pedig még bele sem lapozott a könyvbe. Gerincesek osztálya, méhlepényesek alosztálya, rágcsálók rendje, egérfélék és ott van az erdei egér, unalmas. Legyen már vége. Vagy inkább ne, a szünetek mindig olyan bizonytalanok.

Vajon mi lehet Javierrel? Ő vajon honnan tudja, hogyan soroljon be egy pockot vagy egy hódot? Hol tanulta meg, egyáltalán járt valaha iskolába? Nem tűnt hülyének, választékosan beszél és olyan kedves hangja van. Na végre, csengetnek. Át a másik terembe. A matek hasonlóan unalmas, aránypárok, igazából nem is értette, miről van szó, inkább hátralapozott a füzetben és firkálni kezdett. A fizikaóra előtti szünetben megette a szendvicset, amit a büfében vett.

Remélte, az otthoni szendvicsek ízlenek Javiernek, bár anyja megint margarinnal kente meg a kenyeret, holott tudja, hogy utálja, de nem érdekli, néha őt is meg tudta volna fojtani.

A két rajz… nem is tudta, mit gondoljon. Voltaképpen egész tűrhető. Vagy rajzolnak, vagy meseóra van, diavetítéssel, az Akropolisz, dór, ión és korinthoszi oszlopfők, szobrok és panteonok, itt nem is kell figyelni, csak nézni a diákat, elgondolkodni azon, hogy milyen jó lenne Görögországban heverni a tengerparton, persze nem egyedül, hanem mondjuk Javierrel.

Reggel felkelnének, lemennének a partra fürdeni, aztán reggeli valahol, egy étteremben, mondjuk egy hatalmas pizza rengeteg sajttal, aztán vissza a partra csak úgy sétálgatni, egy félreeső részen meztelenre vetkőzni és kergetőzni egyet, hemperegni a homokban, egymást fröcskölni, délután aludni egy jót a hűvös szobában egymáshoz bújva - és persze soha nem jönni vissza, soha többé iskola, lakótelep, szürke házak, idióta osztálytársak. De jó is lenne így élni, csak egy ideig - vagy ha nem sikerül, itt hagyni a francba ezt az egészet.

Az utolsó óra után Dávid végre úgy érezte, felszabadult. Azt tervezte, gyorsan hazaszalad, eszik valamit és máris megy Javierhez. Nagyon izgult, vajon ott találja-e a fiút. Lerohant a lépcsőn, egyenesen a hátsó kapuhoz és ott megtorpant.

Már vártak rá. Hevesi három haverja. Kettő pont azok közül, akik ott voltak a szeméttárolónál, Molnár és még valaki, egy nagyobb fiú, Dávid még soha nem látta, de biztos volt benne, hogy őt akarják ráuszítani. Azonnal sarkon fordult, fel akart szaladni a másodikra, hogy szóljon a tanároknak, mert tudta, ebből hatalmas verés lesz, de már rá is vetették magukat.

Azt hitte, ott helyben agyonverik, de csak megfogták és bevonszolták a vécébe. Ezt a vécét nem nagyon használták, a földszinten csak egy tanterem volt, az is általában be volt zárva, kicsi volt az esélye, hogy bárki is betévedjen. Nem ellenkezett, pontosan tudta, hogy nincs értelme, hirtelen arra gondolt, mekkora hiba volt Javierre rázárni az ajtót. Odabent körbevették. Molnár, aki most átvette a vezér szerepét, odaállt elé.

– Idefigyelj, te köcsög! Vagy megmondod, ki intézte el a Hevesit, vagy beleverjük a fejed a vécébe. A faterja is ideges, tőle is kaphatsz, ha nem mondod meg.

Beszéd közben úgy hadonászott a kezeivel, mint azok az idióta négerek a videoklipekben. Dávid nem is tudta, mit gondoljon. Kissé félelmetes volt, de inkább csak szánalmas, ennek ellenére megijedt, mert tudta, bármennyire is nevetséges, amit ez a barom művel, azért kaphat egy pár pofont és nem akarta, hogy kiverjék a fogait. Molnár várt néhány másodpercet, aztán megragadta Dávid pólóját.

– Na mi a fasz van? Megmondod vagy verjük szét a fejed?

– Nem ismerem – mondta halkan. Molnár megcsóválta a fejét.

– Rossz válasz. Utolsó lehetőség: nevet és címet akarok!

– Nem tudom…

– Te akartad, bazdmeg!

Ketten megfogták és bevonszolták az első fülkébe. Valaki felhajtotta a vécédeszkát és Molnár kirúgta alóla a lábait. Térdre esett, ketten a karjait fogták és csavarták hátra, feje néhány centire volt a kagylótól. Hirtelen az villant át az agyán, vajon mikor járhatott itt a takarítónő. Molnár hangját hallotta valahonnan a háta mögül.

– Kibaszott jószívű vagyok, kapsz még egy lehetőséget. Ha megmondod, hol van az a kis tetű, talán nem fojtunk bele a szarba. Egy… kettő… na ezt most elbasztad! Nyomd bele!

Valaki felröhögött, két kezét teljesen hátracsavarták és egyszerűen belenyomták a fejét a kagylóba. Dávid szorosan behunyta a szemét, a száját is csukva tartotta és amikor érezte, hogy az orra érinti a kagyló porcelánját és a benne lévő kevés hideg vizet, majdnem elhányta magát. A fiúk röhögtek, valamelyik ivásra bíztatta, aztán Molnár előrenyúlt és lehúzta a vécét. Dávid majdnem felsikoltott, amikor a hideg víz az arcába csapott. Bár tudta, hogy a tartályban tiszta víz van és akár ihatna is belőle, mégis felfordult a gyomra. Megpróbálta tartani magát, késekre, vérre gondolt, szuggerálta magát, hogy ha ennek vége, úgyis megöli őket egytől egyig. A fiúk kurjongattak a háta mögött, Dávid nem értette, miért nem néz már be egy tanár, ezt odakint is hallaniuk kell.

Megpróbálta kirázni füléből a vizet, a szorítás egy kicsit enyhült, de még mindig nem engedték el. A szemét sem merte kinyitni, félt, hogy valami fertőzést kap. Aztán hirtelen minden elcsendesedett. Dávid rosszat sejtett, elfojtott röhögést hallott csak, aztán érezte, hogy a jobb karját fogó fiú arrébb mozdul és sejtette, hogy valaki odaállt a kagyló mellé. Dávid szíve gyorsabban kezdett verni, amikor felfogta, hogy ez mit jelent és amikor meghallotta a jellegzetes hangot, egy cipzár lehúzását, hirtelen összeszedte minden erejét.

Fel akart állni, már az sem érdekelte, hogy karjait kicsavarták, hogy mindenét összevizezi, csak menekülni akart az elől, ami várt rá. Már-már hisztérikusan próbálkozott, ketten alig tudták tartani és egy rövid, nagyon rövid pillanatra úgy tűnt, sikerült kiszabadulnia.

– Maradj már nyugton, a kurva anyádat!

A fájdalom villámcsapásként érte, valaki hátulról a lábai közé rúgott, Dávid azonnal összecsuklott, nem volt képes másra, csak valami halk nyöszörgésre. Még soha nem érezte magát ennyire tehetetlennek, aprónak és feleslegesnek. Kibukott belőle a sírás, de ez senkit nem érdekelt. Újra a kagylóba nyomták a fejét és amikor gonosz röhögés közepette érezte, hogy valami meleg, csípős szagú izé folyik végig az arcán és a nyakán, már csak zokogni tudott. Aztán ennek is vége lett, a fiúk egyszerűen otthagyták és kivonultak. Dávid pedig ott ült a földön, egyik karjával a vécékagylót ölelve és sírt.

Nem tudta, mennyi idő telt el, amikor végre magához tért. Kinyitotta a szemét és végignézett magán. Pólója csuromvizes volt, a nadrágján elöl nedves folt, szerencsére nem nagy, de érezte, hogy alsónadrágja is átázott. Tétován végighúzta kezét a nyakán, megszagolta a kezét, majd térdre esett és belehányt a vécékagylóba. Alig tudta abbahagyni, már fájtak az izmai, kezei görcsösen kapaszkodtak a kagyló peremébe, mély lélegzetet vett, lehunyta szemét és várt.

Kis idő múlva megnyugodott, száját pólójába törölte és felállt. Levette a pólót és a sarokba dobta, aztán lerúgta a cipőit és lerángatta magáról a nadrágot. Most mi legyen? Felemelte a pólót, a háta még száraz volt. Nekiállt, hogy valamennyire megszárítsa vele a haját. Az előtérben ott volt a táskája, benne a tegnapi tornaruha, mert még nem pakolta ki belőle. Szerencsére tegnap rossz idő volt, melegítőt hozott magával, mert odakint futottak három kört. Belebújt, a pólót és a nadrágot belegyömöszölte a táskájába, felvette a cipőjét és végignézett magán. Mintha csak tornaóráról jönne, bár a haja túl vizes. Nem baj, most már nem lesz baj.

Óvatosan kilesett az ajtón, senkit nem látott. Végigment a folyosón, ki a kapun és futásnak eredt. Megállás nélkül futott egészen hazáig, előkaparta kulcsát, kinyitotta az ajtót. Egyenesen a fürdőszobába ment, levetkőzött és beállt a zuhany alá. Háromszor mosta meg a fejét, sokkal alaposabban, mint szokta, először tusfürdővel fürdött meg, aztán szappannal, olyan vadul szappanozta magát, hogy körmével felsértette a karját. A fájdalom magához térítette, megállt és belenézett a tükörbe. Csak nézte önmagát és arra gondolt, vajon meddig bírja még.