Egészen addig eszébe sem jutott a dolog, amíg meg nem nézte azt a filmet. Unatkozott, kapcsolgatta a tévét és azon gondolkodott, hogy lassan el kellene mennie aludni, mert holnap iskola lesz és bármennyire utálja, be kell mennie, amikor az egyik csatornán elkezdődött a film. Nem indult túl jól, egy középkori várba betévedt egy harcos, valami keresztes vitéz lehetett, bár ahhoz képest nagyon hamar megadta magát a várban lévő nők rohamának, rögtön az ágyba cipelték és a lovag az első félórában megkapta azt, amit általában a film végén szoktak, rögtön utána pedig az is kiderült, hogy a várban mindenki vámpír és az arra tévedt utazóknak kiszívják a vérét. Most már érdekesebbé vált a történet és Dávid teljesen belefeledkezett, amikor egy jelenetnél hirtelen eszébe jutott utolsó beszélgetése Javierrel.

– Ha visszajössz… segítesz, hogy olyan legyek, mint te? – kérdezte tőle.

– Már nagyon közel vagy hozzá – mondta Javier mosolyogva.

A csuklójára nézett, ahol már nyoma sem volt a sebnek és hirtelen megértette. Hogy ez eddig nem jutott eszébe! Pedig annyira egyszerű. Akinek egy vámpír kiszívja a vérét, az átváltozik, Javier nem mondott olyasmit, hogy a dolognak ez a része, pont ez a része másképp lenne. Azt már tudta, hogy a vámpírok, mint Javier, nappal is létezhetnek, hogy nem árt nekik szinte semmi, hiszen Javier ujján is ott volt egy ezüstgyűrű és hogy azok a filmek, amikben vámpírokat szerepeltetnek, baromságok.

Mi mást jelenthetett volna az utolsó mondat? Már nagyon közel van hozzá… és Javier visszajön érte. Visszajön, hogy elvigye magával, hiszen akkor már ő is ugyanolyan erős lesz, mint ő. Éjszakánként eddig is arról ábrándozott, hogy amikor majd Javier visszatér és ő már valóban hasonlítani fog hozzá, miket fognak csinálni együtt és hogyan tárul majd fel előtte egy olyan világ, amelyet eddig csak kívülről szemlélt.

Mindentől megszabadul majd, ami ellenére van, az iskolától, azoktól, akik valamiért ellenszenvesek voltak, a tanároktól, a mindenbe belepofázó felnőttektől, a hülyéktől, akikből bőven akadt, egyszerűen mindenkitől, aki nem fogadja el őket úgy, ahogy vannak. Megtörténik a nagy leszámolás, ahol végre mindenki mindenért megfizet, egyetlen pofonért, gúnyos megjegyzésért vagy csak azért, mert rossz helyen volt, rossz időben.

Már látta önmagát, ahogy karddal a kezében forgószélként vág utat magának az iskolafolyosón, lemészárolva mindenkit, aki az útjába kerül és közben élvezi, ahogy azok, akiktől eddig félt, most a falhoz lapulnak vagy éppen sikoltozva próbálnak menekülni előle. De ő mindegyiket utoléri. Amikor pedig mindenki meghalt, egyszerűen továbbállnak és minden olyan szép lesz, mint azokban a hajnali álmokban, amelyeket általában az ébresztőóra hangja szakít szét.

Ahogy elképzelte, sok minden nem fog változni, csak éppen mindent elérhet, amit csak akar. Ha Javier képes volt gyerekként egyedül élnie a világban, neki még könnyebb lesz, elvégre családja is van. Legfeljebb nem mennek máshová, majd eléri anyjánál, hogy Javier náluk lakhasson. Néha ugyan azt gondolta, ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, de mindig megnyugtatta magát, hogy ennek igaznak kell lennie, Javier a garancia arra, hogy minden megváltozik.

A legfontosabb dolog, amit megtanult és magáénak érzett, az volt, hogy merjen és akarjon másnak fájdalmat okozni. Ez volt a legnehezebb, de úgy érezte, ha ezt megtanulja, már készen áll mindenre. Nem tűzött ki célokat maga elé, azt sejtette, hogy testi ereje még nem növekedett meg jelentősen és egy nyílt összecsapás a nagyobb fiúkkal most is vereséggel végződne.

Kisebb dolgokban viszont sokkal határozottabb lett, ha meglökték a folyosón vagy megpróbálták félretolni, ellenállt és csodálkozva vette észre, hogy általában nem történik semmi, senki sem veti rá magát, senki sem akarja megverni, egyszerűen arrébb áll vagy továbbmegy. Nem hagyta, hogy az iskolai büfében megelőzzék, elé álljanak és napokon belül megritkultak az olyasféle események, amelyek miatt kényelmetlenül érezte magát. Már nem gondolta, hogy ha valaki véletlenül nekimegy a folyosón, az szándékosan történt és az illető most ott röhög rajta a háta mögött. Ettől jobban érezte magát.

Az első komolyabb összetűzés sem váratott sokat magára. Éppen ebédért állt sorba és ez már önmagában dühítette. Gyűlölte az ebédlőt, a hangoskodókat, a nagy, mindig zsíros tapintású alumíniumtálcákat, a semmilyen ízű ételeket és azt, hogy anyja még mindig nem volt képes arra, hogy ebédet hagyjon neki, sokkal kényelmesebb volt befizetni az iskolában.

Túl volt egy idióta tornaórán, ahol ma is foci volt és őt megint nem választották be egyik csapatba sem, de most örült neki és bizonyos fajta felsőbbrendűséggel nézte a többieket, akik élvezetet találtak egy hülye labda kergetésében. Azon is gondolkodott, hogy nem ebédel, hazafelé menet majd megáll az egyik büfénél és vesz egy hamburgert, annak legalább van valami íze, de otthon felejtette a pénzét, úgyhogy miután kicsengettek az utolsó óráról, kénytelen volt beállni a sorba.

Húslevest adtak és pörköltet tarhonyával. Egyikért sem volt oda igazán, a levesben általában egy-két répa úszkált meg némi tészta, hús persze nem volt benne, néha a pörköltben sem, csak mindenféle mócsing, a felét is alig lehetett megenni, rendszerint ott is hagyta. A sor végén kezébe vette a szokásos alumíniumtálcát és várt.

Lassan haladt a sor, az ebédlő teljesen tele volt, olyanok is akadtak, akiknek már nem jutott hely és egy-egy asztal mellett várták, hogy sorra kerüljenek. Az előtte álló fiú állandóan kiabált valakiknek, akik a terem másik sarkában álltak, az ügyeletes tanár pedig sehol nem volt, hogy legalább rászóljon. Kis idő után még két fiú jelent meg és szó nélkül elé álltak. Dávid egy ideig csak nézte őket és érezte, ahogy gyűlik benne a düh, aztán kinyújtotta a karját és megveregette az előtte álló fiú vállát.

– Elém álltál – közölte. A fiú hátrafordult és végigmérte, majd odavakkantotta:

– És? Ha nem megyek arrébb, megversz?

Azzal visszafordult, valamit mondott a haverjainak, akik felröhögtek. Dávid ismét megveregette a fiú vállát.

– Te, kussolj már el – nézett vissza a fiú. Dávid csak egy nagyon rövid pillanatig töprengett, majd az alumíniumtálcával szó nélkül fejbe csapta a fiút. A tálca tompa csattanással vágódott a fiú fejének, aki azonnal behúzta a nyakát, de Dávidot ez már nem állította meg. Valami elpattant benne, életében először megérezte, milyen az, amikor nem őt ütik, hanem ő üt és ez teljesen megrészegítette. Újra és újra ütött, közben a fiú megfordult, így a harmadik ütés arcon találta, tompa reccsenés hallatszott és amikor Dávid visszahúzta a kezét, a kissé már horpadt tálca véres volt. Valaki hátulról le akarta fogni, de Dávid hátracsapott a tálca élével, a koppanásból ítélve valami nagyon keményet találhatott el és a kar elengedte.

Szemei előtt vörös ködbe borult minden, szinte vaktában csapkodott, most már inkább a tálca élével, mert rájött, azzal súlyosabb sérüléseket tud okozni. Az előtte álló három fiúból kettő a fejét fogta, ujjaik között vér szivárgott, a harmadik pedig elmenekült. Már nem is tudta, kit talál el, egyszerűen képtelen volt abbahagyni, kísértést érzett, hogy felüvöltsön és úgy folytassa a csapkodást. Azt sem vette észre, hogy több tanár is berohan az ebédlőbe, hogy az egyik vérző fiú arcán lévő csúnya vörös sebből vér folyt a pólójára. Hirtelen valaki megragadta és lerántotta a földre, érezte, ahogy kicsavarják a kezéből a tálcát. Csak ekkor kezdett el csendesedni benne az indulat. Hagyta, hogy kirángassák a folyosóra és nekicsapják a falnak, lassan oszlott szemei előtt a vörös köd, de a csodálatos érzés még ott keringett benne, érezte, hogy egész testét elönti valami ismeretlen forróság, félig lehunyt szemei előtt még látta a vérző fejeket, keze meg-megrándult, ahogy gondolatban újra és újra ütött.

A folyosón két tanár próbálta visszaterelni a termekbe a kíváncsiskodókat, közben a tornatanár megragadta Dávidot, aki ettől magához tért és elkezdte vonszolni a lépcső felé, közben folyamatosan fenyegetőzött. Dávid csak hallgatta, miközben próbált lépést tartani, nehogy ez a barom eltörje a karját. Nem próbált kiszabadulni, sejtette, nem járna eredménnyel, esetleg még kapna is két nagy pofont, de abban biztos volt, hogy ha újra együtt lesz Javierrel, ez az üvöltöző barom az elsők között fog meghalni. A tanár felrángatta a tanáriba és ott egy székre lökte.

– Ha meg mersz mozdulni, véged van – sziszegte és elment. Dávid vállat vont. Most, hogy végiggondolta, mi történt, meglehetősen furcsán érezte magát. Egyrészt büszke volt arra, hogy végre igazán kiállt magáért, képes volt és akart fájdalmat okozni, másrészt viszont meglepte, hogy ennyire át tudta magát adni a gyűlöletnek. Tudta, hogy több embert is megütött, olyanokat is, akik nem ártottak neki és ezt talán nem kellett volna, de arra gondolt, ezek sohasem segítették őt semmiben és ha lehetőségük lett volna rá, ugyanúgy gúnyolták volna, tehát megérdemelték, amit kaptak. Most már csak az a kérdés, ő mit kap. Talán egy igazgatóit, talán ki is csapják. Igazából azt sem bánta volna, úgyis már csak hetek kérdése, hogy maga mögött hagyja ezt az egészet.

Sietve érkezett az igazgató. Nagydarab, kerek fejű, hangos ember volt, állandóan szürke öltönyben járt, vastag műanyagkeretes szemüveget hordott, mintha az ötvenes évekből maradt volna ott. A gyerekek röhögtek rajta a háta mögött, azt mondták, úgy néz ki, mint egy ufó, de a szemébe senki nem merte volna mondani. Féltek tőle, mert könnyen osztogatta az intőket, szívesen hívta be a szülőket beszélgetésre és a keze is könnyen eljárt.

Dávid sejtette, hogy nem lesz könnyű délutánja, de valahogy nem érdekelte. Úgy érezte magát, mint a nyári szünet előtti utolsó napokban, amikor már úgyis minden mindegy. Csak nézte, ahogy az igazgató közeledik. Amikor odaért, intett neki, hogy menjen vele. Bementek az igazgatói szobába, ahol Dávid még soha nem járt és nem is gondolta volna, hogy valaha fog. Körülnézett, csak a szokásos díszleteket látta. Íróasztal telefonnal és naptárral, könyvespolc és iratszekrény. A falon kisméretű tájkép, mellette üres falrész, ahol régebben szintén egy kép lógott, most csak egy világosabb színű téglalap jelezte a helyét.

– Na ülj le!

Dávid letelepedett az egyik fotelba. Kényelmes volt, nem is gondolta volna.

– Hallani akarom, mi volt ez az egész!

– Mire gondol? – kérdezte Dávid.

– Idefigyelj! Már most mondom, ha megpróbálsz felidegesíteni, nagyon rosszul jársz. Éppen most van kint az orvos a társaidnál, az egyiknek betört az orra, a másiknak beszakadt a feje, a harmadiknak meg a fene tudja, mi baja van. A többiek azt mondják, egyszer csak felkaptál egy tálcát és ütni kezdted őket. Tudni akarom, miért.

– Elegem lett.

– Miből?

– Mindenből.

– Kicsit bővebben?

Dávid elgondolkodott. Néhány hét és végérvényesen maga mögött hagyja ezt az egészet, miért ne mondhatná el, mi történt vele éveken keresztül? Hadd tudják meg, mit nem vettek észre.

– Az egész eddigi életemből. Abból, hogy egy senki vagyok, akit mindig csak baszogatnak, akibe mindig belekötnek, akit megvernek, belenyomják a fejét a vécébe, lehúzzák róla a nadrágot és kilökik a folyosóra. Elegem lett abból, hogy reggel féljek attól, hogy be kell jönnöm és minden szünetben attól rettegjek, hogy ki talál meg és mit fog csinálni velem. Elegem van azokból a faszkalapokból, akik azt hiszik, hogy csak azért, mert kisebb vagyok, bármit megtehetnek velem, félrelökhetnek és lebuzizhatnak.

Dávid az igazgató szemébe nézett.

– Legfőképpen pedig elegem van magukból. Mindenki tudja, hogy a nagyobbak terrorizálják a kisebbeket és senki nem tesz ellene semmit. Nem hiszem el, hogy maguk semmit sem vesznek észre az egészből! Ismeri Hevesi Imrét? Ismernie kell, maga osztja ki neki minden évben az igazgatóikat. Tudja, hogy rendszeresen megkergetett a haverjaival és megvertek? Belenyomták a fejem a vécébe, beledobtak a szeméttárolóba. Elvették a pénzem, elgáncsoltak a folyosón és nem csak velem csinálták, hanem mindenkivel, akivel csak lehetett. Tudja, milyen érzés, amikor az ember a hajából szedi ki a szemetet vagy amikor kétszer is le kell fürdenie, mert olyan a szaga, mint egy vécének? Meg amikor tudja, hogy ma megint meg fogják verni és nincs senki, aki megvédje? Tudja, hogy lófaszt sem érnek az intők, amiket kioszt?

Az igazgató csendesen hallgatta a dühtől vörös arcú fiút, látszott rajta, hogy nagyon töpreng valamin.

– Azok a fiúk, akiket most megütöttél, mit csináltak veled?

– Semmit. Egyszerűen most volt elegem.

– Tehát olyasvalakiket ütöttél meg, akik nem vétettek ellened.

Dávid az igazgatóra meredt.

– Igazán sajnálom – mondta olyan hangsúllyal, amelyből világosan kiderült, nem érdekli.

– Dávid, megértem, ha dühös vagy. Azok, amiket elmondtál, súlyos dolgok, de nem az a megoldás, ha te is rátámadsz másokra. Miért nem szóltál egy tanárnak vagy egyenesen nekem? Mióta bántanak?

– Régóta. De már vége. Mostantól kezdve így lesz. Ha baszogatnak, ütni fogok és nem nézem, kit, hol és mivel találok el, ezt előre megmondom. Tudom, hogy nem ezt akarja hallani, de nem érdekel. Csináljon valamit, hogy hagyjanak békén és akkor nem verekszek többet.

– Rendben, később még beszélgetünk erről. Egyelőre ígérd meg, hogy ha valakivel gondod van, nekem szólsz és nem kezdesz verekedni.

– Tudja, mi lenne abból, ha minden esetben magához jönnék? Már spicli is lennék és még jobban utálnának.

– Megértelek és sajnálom, hogy idáig fajultak a dolgok, de amiatt, amit csináltál, meg kell, hogy büntesselek. Vér folyt, többen megsebesültek, ezt nem hagyhatom még akkor sem, ha látom, hogy ez csak egy hosszú folyamat vége és előbb-utóbb mindenképpen megtörtént volna.

– Most tényleg ez a fontos? Az nem érdekli, hogy éveken át én voltam az, akit rugdostak? Azért kit fog megbüntetni?

– Az hadd legyen az én dolgom!

– Ez meg akkor hadd legyen az én dolgom.

– Ez nem így megy, fiam.

– Most már nem kell segítség – mondta Dávid az igazgató szemébe nézve.

– Akkor ennek soha nem lesz vége.

– Vége lesz, már nincs sok hátra - mondta Dávid komolyan.

– Ezt ígéretnek veszem. Meg akarom szüntetni az erőszakot, de ehhez te is kellesz. Ha csak pofozkodtál volna, nem is szólnék, főleg most, hogy tudom, mik az előzmények, de miután tálcával vertél össze több gyereket, már nem lehetek elnéző. Ezért kapsz egy igazgatói intőt, mert ez nem maradhat következmények nélkül és ezentúl jobban odafigyelünk arra, hogy ne fajuljanak idáig a dolgok. Mit szólsz hozzá?

– Mindegy, úgyis az lesz, amit maga akar.

– Persze, hogy az lesz, nem azt kérdeztem, mit csináljak, hanem hogy mi a véleményed?

– Nem igazságos, hogy megbüntet. Ennyi szenvedést megérdemeltek, nekem sokkal nehezebb volt. Igenis jogom volt hozzá és örülök neki, hogy megtettem, előbb kellett volna, sokkal előbb. Ezek már tudják, mire számíthatnak, lassan megtudják a többiek is.

– Azt gondolod? Akkor az intő mellett lesz egy beszélgetésed az iskolapszichológussal is.

Dávid feladta.

– Ha azt gondolja, hogy segít…