Kábultan feküdt a pincében, a hideg levegő és a friss vér segített, hogy valamennyire magához térjen. Nem tudta, mennyi ideje fekhet itt, talán egy napja, talán kettő. Kész csoda, hogy még nem talált rá senki, ebben az állapotban nem tudta volna megvédeni magát. Úgy látszik, mégis Alene-nek volt igaza, ő csak egy gyerek, aki soha nem fog felnőni. Eddig azt hitte, pontosan ismeri a saját korlátait és azt is, mely szabályokat lehet vagy kell megkerülni és melyeket kell betartania ahhoz, hogy életben maradjon.

Azt gondolta, senki nem tudna újat mondani ezzel kapcsolatban, de most kiderült, hogy tévedett és ez majdnem az életébe került. Ha Vasquez látta volna, minden kérdés nélkül lekevert volna egy hatalmas pofont és igaza lett volna. Nem csak hogy elővigyázatlan volt és elvakította a bosszúvágy, de túlbecsülte saját képességeit és elfeledkezett arról is, hogy nem szeghet meg minden szabályt.

Csak feküdt a hideg padlón és a szürke, mocskos mennyezetet nézte. Napokba, hetekbe telhet, mire teljesen felépül. Azt hitte, mindegyik szabály kijátszható, még az is, amely olyan ősi volt, hogy még az eredetét sem tudta, de szinte bele volt kódolva az agyába. Soha nem léphet be engedély nélkül olyan helyre, ahol emberek laknak. Eddig nem tudta, mi történik, ha megszegi a szabályt. Most már tudja. Még soha nem érzett ilyen rettegést. Eddig soha nem gondolt arra, hogy meghalhat, voltaképpen halhatatlan volt, de mint kiderült, korántsem sebezhetetlen. De ez még nem is lenne baj, hiszen a saját bőrét vitte a vásárra és okult belőle. A nagyobbik baj az, hogy egy másik szabályt is megszegett.

Az a bizonyos éjszaka sok mindent megváltoztatott. Ígéretet tett Jacques-nak, de már akkor tudta, hogy nem fogja betartani. Azt gondolta, semmi és senki nincs, aki megbüntetheti érte, az emberi törvények rá nem vonatkoznak, egyetlen istenben sem hisz, a halhatatlanság pedig igen könnyen megváltoztatja az ember erkölcsökről és a tisztességről alkotott véleményét. Elhatározta, hogy akárki is legyen az, aki miatt Jacques-nak, az ő egykori kis hercegének szenvednie kellett, most megbűnhődik érte.

Amikor eldöntötte, hogy ölni fog, azt mondta magának, mindezt Jacques miatt teszi, de hazudott, csak valamiféle indokot keresett, hogy gyilkolhasson, hogy bosszút állhasson, ha nem is azon, aki igazán megérdemelné. Hogy valakit megbüntethessen, hogy valakinek fájdalmat okozhasson, hogy lássa, amikor valaki meghal, fröccsen a vére, törnek a csontjai – hogy valamiképpen utat engedjen a gyűlöletnek, a fájdalomnak és a gyásznak, amit Vasquez halála miatt érzett.

Visszament a lakáshoz és megállt az ajtó előtt. A folyosón csend volt, mélységes csend. Felkészült a bosszúra. Odabentről halvány életjeleket érzett. Sokan voltak, legalább négyen, de nem érdekelte, ki lehet a többi. Ha ártatlanok, ha nem, ma meghalnak. Mindazonáltal nem akarta, hogy összecsődüljön az egész ház, valahogy be kellett jutnia az ajtón anélkül, hogy betörje. Sejtette, ha csak úgy becsenget, a drogos férfi nem fogja kinyitni az ajtót, kénytelen kitalálni valamit. Maga elé idézte a lakást. Ha át is rendezték, a falak még a helyükön vannak. Megtervezte, hogyan fog haladni, körbejárja a lakást, ki az ajtón, le a pincébe, magához veszi a zsákot és eltűnik. Három perc. Ennyi idő alatt mindent és mindenkit elintéz.

Hosszan nyomta a csengőt, éles, kellemetlen hangon szólt. Jó darabig semmi nem történt, aztán hirtelen fordult a kulcs a zárban, valaki feltépte az ajtót és egy idegen férfi állt az ajtóban. Nagydarab volt, fekete pólóban, kócos hajjal és bozontos szakállal. Érezte rajta az alkoholbűzt és azt, hogy vagy három napja nem fürödhetett.

– Mi van már? – mordult a fiúra.

Egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy tudja, ebből mindenképpen harc lesz. Magától nem engedné be és a háta mögé rejtett jobb keze sem volt bíztató jel, valószínűleg fegyver volt nála. Javier elképzelte, miket láthatott Jacques, amíg ezekkel élt együtt és valami elpattant benne.

Hatalmas erővel lökte meg az ajtót, a férfi hátratántorodott és ő már bent is volt a lakásban. Bal lábával berúgta maga mögött az ajtót. A férfi előhúzta jobb kezét és Javier látta, hogy nem fegyver van benne, csak egy üveg sör, de már mindegy volt. Gyors mozdulattal ágyékon rúgta a férfit, majd ahogy annak megroggyant a térde, egy alulról indított ütéssel szilánkokra törte az alsó állkapcsát. A fájdalomtól torzult energiahullámok hisztérikusan vibráltak feléje, de nem törődött vele. Még egy ütés a szívre, bordák reccsentek és érezte, ahogy a nagy test belerendül, a férfi csendesen hanyatlott le a fal tövébe.

Javier továbbment a nappali felé. A tegnap látott férfi ott ült a kanapén és tévét nézett. Amikor megérezte, hogy valami történik mögötte, hátranézett. Javier látta rajta, hogy felismerte a veszélyt és érezte, hogy nem adja meg magát. Villámgyorsan nyúlt előre, hogy elérje az asztalon heverő pisztolyt, de a fiú sokkal fürgébb volt. Szinte úszott a levegőben, két kezével belemarkolt a férfi arcába és szinte teljesen letépte azt, majd egy újabb ütéssel szétzúzta a koponyáját, keze egy pillanatra elmerült a nedves, meleg agyvelőben és máris továbbindult.

Feltépett egy ajtót és berontott Jacques hálószobájába. Odabent sötét volt, a redőny leengedve, az ablak résnyire nyitva. Egy párt talált az ágyon, éppen szeretkeztek. Felül a férfi, hátán sárkányt ábrázoló tetoválás, alatta széttárt lábakkal feküdt a nő, egyik lábán magas sarkú cipő. A férfi még fel sem foghatta, mi történik vele, Javier olyan erővel rántotta le az ágyról hosszú, copfba fogott hajánál fogva, hogy mielőtt leért volna a földre, már eltört a nyaka. A hajas fejbőr egy része a fiú kezében maradt, a férfi véres feje pedig éles csattanással vágódott a szekrény ajtajának.

A nő felsikoltott, amikor Javier felugrott és teljesen természetellenes módon, a levegőben megpördülve rávetette magát, mintha csak át akar­ná venni a férfi szerepét. Karmai, melyek elég kemények és erősek voltak ahhoz, hogy a kőfalon is megtartsák, most a nő testébe mélyedtek, aki egy utolsó, a félelemtől őrült pillantást vetett rá, majd amikor a szíve felrobbant a fiú markában, csendesen hátrahanyatlott. Javier felmordult, gyors mozdulattal lenyalta a nő melléről az odafröccsenő vért és az ajtó felé suhant, hogy tovább tombolhasson.

Az ajtóban azonban állt valaki.

Egy kislány, egy egészen kicsi lány. Talán ötéves lehetett. Rövid rózsaszín hálóingben, melléhez szorítva egy kissé viseltes szürke macit. Hatalmas fekete szemei most még tágabbra nyíltak. Javier még arra is emlékezett, hogy a macinak piros sapkája volt. Megtorpant. A gyerek őt nézte, aztán tekintete az ágyra siklott és a fiú látta rajta a végtelen döbbenetet és a felismerést, a felőle érkező érzelemhullámok szinte megőrjítették, képtelen volt mást látni, csak a kislányt, ahogy ott áll, egész testében reszketve, szemeiben az iszonyatos, megsemmisítő félelemmel és meghallotta a hangot is, a jellegzetesen tompa, nedves hangot, ahogy a gyerek a szőnyegre pisilt.

Nem tudta, mennyi idő telhetett el, talán csak másodpercek, talán percek. A rosszullét hirtelen támadt rá, először csak a szájában érezte az ismerős, mégis idegen sós, meleg ízt, aztán hirtelen teste minden nyílásából folyni kezdett a vér, még bőrének pórusaiból is és iszonyatos fájdalom szorította össze a gerincét. Hallása eltompult, mintha csak a vér tömítette volna el a hallójáratait, de akkor már tudta, hogy ez több annál. Pislogni kezdett, de hiába, nem tisztult ki a látása, pólója már átázott a saját vérétől. Javier fájdalommal vegyes döbbenettel belemarkolt a lucskos pólóba és akkor meghallotta a gusztustalan, nedves, nyálkás hangot, ahogy ettől az erőtlen mozdulattól két körme, amely beleakadt a gyenge anyagba, egyszerűen leesett. Alig kapott levegőt, térdre rogyott és hörögve nézett bele a közvetlenül előtte álló gyerek szemeibe. Utolsó tiszta pillanataiban megértette, hogy csak egyetlen lehetősége van, ha élni akar.

És Javier élni akart.

♦

Ennél rosszabb időt el sem tudott volna képzelni, az eső csak úgy ömlött, mintha soha nem akarna elállni, az utcákon szinte bokáig ért a víz és ahogy besötétedett, az egész csak rosszabb lett. Egy kapualjban állt, hátán a zsák. A falnak támaszkodott és az egyik lámpaoszlop fénykörében hulló cseppeket figyelte. Szép látvány volt. Amikor volt hol laknia, persze sem érdekelte az időjárás, de most a szokottnál is jobban utálta. Kezeit a zsebébe süllyesztette, újonnan nőtt körmei szinte világítottak a sötétben, mintha valami foszforeszkáló lakkal kente volna be őket, Alene biztosan tesz majd rá valami megjegyzést.

Már jól érezte magát, az elmúlt hetek alatt az arca újra pirospozsgás lett és újra egészen emberinek tűnt. Nem szerette gyengének látni magát, gyűlölte falfehér testét, ahogy a kéklő erek áttűntek elvékonyodott bőrén. A gyenge vámpír nem szép látvány, talán még szánalmasabb, mint egy haldokló ember, hiszen sokkal jobban látható a romlás. Szerencsére nem volt lehetősége tükörbe nézni, el volt foglalva azzal, hogy életben maradjon. Eddigi élete legnagyobb hibáját követte el, amikor belépett abba a lakásba, sokkal egyszerűbb lett volna megvárni, amíg kijönnek az utcára és egy félreeső zugban kitekerni a nyakukat, de nem, ő többet akart, látványosan, véresen bosszút állni, mintegy kárpótlásként, amiért nem tudott hamarabb jönni, amiért hagyta, hogy egyik barátja szenvedjen. Mindenki meghalt, akivel csak találkozott, beleértve a kislányt is.

Újra a szabályokra gondolt. Ha valaki közülük megszegte valamelyiket és nem halt bele, nagy valószínűséggel nem kapott büntetést, hiszen nem létezett olyan világi vagy természetfeletti hatalom, amely megbüntethette volna a vétkest, kivéve talán az Angyalokat, de együtt kellett élnie tettével és soha senkinek nem mondhatta el, nem gyónhatta meg. Javier pontosan tudta, hogy nincs annál borzalmasabb, mint ha valaki hosszú évekig, évtizedekig vagy akár még tovább is magában tartja azt, amitől olyan szívesen szabadulna, ráadásul az örök menekülés sem adatott meg neki, hogy titkait a sírba vihesse. Ritkán érzett lelkiismeret-furdalást, talán csak a legelején, Vasquez mellett, aki szintén meglehetősen sajátos módon értelmezte a szabályokat. De most, hogy Vasquez nincs többé, már annyi mindennek nincs értelme.

Ha valaki felelősségre vonta volna és úgy dönt, nem öli meg érte, azt mondta volna, hogy nem volt más lehetősége. Ott feküdt a padlón és arra sem volt ereje, hogy kimenjen az utcára vadászni. Vérre volt szüksége, mégpedig sok vérre. Ellentétben azzal, amit az emberek hisznek, a vámpírok nem ölnek, csak táplálkoznak. Különleges esetekben előfordul, hogy az ember meghal, amikor valami oknál fogva több vért isznak, mint amennyit egy emberből károsodás nélkül ki lehetne nyerni. De ez nagyon ritka, többnyire csak akkor tesznek ilyet, ha a saját életüket kell megmenteniük. Nem volt más lehetősége. Ki az, aki azt mondaná, hogy inkább saját magával kellett volna végeznie?

Az úton elhaladó teherautó dübörgése zökkentette ki gondolataiból. A jármű kerekei alól felcsapó esővíz szertefröccsent, Javier visszahúzódott, nehogy még vizesebb legyen. Nemsokára éjfél, oda kell mennie a hídhoz. Megkapja a kardot és már indul is vissza Dávidhoz. Kissé szégyellte, hogy az utóbbi napokban eszébe sem jutott a fiú, pedig már hiányzott neki. Élete során sokszor lett szerelmes, számtalan fiúval és néha lánnyal is próbálkozott, de soha nem érezte azt, hogy át kellene változtatnia őket. Nem mintha nem lett volna rá lehetősége, bármikor bármit megtehetett volna, de tudta, hogy akit átváltoztat, az iránt felelősséget kell vállalnia és ez nem egyszerű.

Éjfél előtt néhány perccel elállt az eső, Javier elégedetten nézett fel az égre. Elindult a híd felé, elővigyázatosságból a kezében szorongatta a markolatot, bár nem tudta, ki vagy mi ellen kellene használnia. A híd lábánál már ott állt Alene, ugyanolyan fekete ruhában, mint a múltkor és Javier tudta, hogy valahol a sötétben ott vannak a testőrei is. Alene nem mosolygott, csak állt ott komoran és amikor Javier odaért, egyetlen szó nélkül magához húzta és egy csókot nyomott az arcára.

– Ezek szerint tudod.

– Igen, Javier, tudom.

– Te is érezted a fájdalmat?

– Juanitától kaptam az üzenetet. Azt a fájdalmat csak azok érzik, akiket átváltoztatott. Az én mesterem több mint ötszáz évig volt velem. Amikor meghalt, azt hittem, én is belehalok, de az nem lelki fájdalom volt, hanem nagyon is fizikai.

– Azóta is érzem az űrt az agyamban, mint egy fekete lyuk.

– Én is. Az ilyen hosszú ideje élő mentális kapocs nem múlik el nyom nélkül. Majd megszokod, idővel olyan lesz, mint egy emlék. Ugyanezt fogod érezni akkor is, ha olyasvalaki hal meg, akit te változtattál át.

Finoman, de határozottan eltolta magától a fiút.

– Jól van, eleget érzékenykedtünk. Hogyan döntöttél, kéred a kardot?

– Igen.

– Meggondoltad?

– Igen! Nem… nem tudom. De az én döntésem, vállalom érte a felelősséget.

Átvette a kardot. Nem próbálta ki, biztos volt benne, hogy működik. Alene munkájára soha nem volt panasz. Azt mondták, saját véréből is tesz az anyagba, de lehet, hogy ez csak egy legenda, mindenesetre soha nem válaszolt, ha erről kérdezték. Javier a zsebéből elővett egy köteg pénzt és átnyújtotta, Alene átvette, de nem számolta meg. Őt csak egyszer lehetett becsapni és ettől még Javier is óvakodott. A karcsú ujjak, amelyek nem egyszer fonódtak már a nyaka köré lágyan cirógatva, talán a fejét is képesek lennének letépni.

– Mit műveltél? – kérdezte hirtelen a nő.

– Mire gondolsz? – nézett rá Javier ártatlan képpel.

– Úgy világítanak a körmeid, mint egy rossz kurvának és egészen más szagod van, mint szokott. Ugye nem te voltál az, akiről az újságok írnak?

– Nem szoktam újságot olvasni…

– Valaki megölt öt embert egy lakásban, mégpedig úgy, ahogy ember nem teszi.

– Ettől még bárki lehetett – kezdte, de Alene félbeszakította:

– Nappal történt, Javier.

A fiú nagyot sóhajtott.

– Akkor tudtam meg, hogy Vasquez meghalt és aznap segítettem halálba egy régi barátomat is. Bosszút akartam állni. Fájt… egyszerűen fájt.

– Bosszú? Vasquez fiát a bosszú vezeti? Hazudtál nekem, Javier, ráadásul még hülye is vagy, ha azt gondolod, hogy nem veszem észre. Ha pedig ez sem volna elég, még el is basztad a dolgot. Betörtél a lakásba, igaz? Ezért világítanak a körmeid. Ezért kellett megölni azt a kislányt is. Valld be, hogy te voltál és nem átkozlak meg!

– Megöltem… de ha nem teszem, meghaltam volna. Nem akartam bántani, de nem volt más lehetőségem. Sajnálom…

Érezte, hogy Alene igazán dühös, még soha nem látta ilyennek, szemei vörösen izzottak, energiahullámai vörösen cikáztak körülötte. Javier tudta, hogy elég egy rossz szó és Alene többé szóba sem áll vele, ezt pedig nem akarhatta. Nem mondott tehát többet, lehajtotta a fejét és felkészült a büntetésre.

A következő pillanatban kapott egy akkora pofont, hogy attól egy átlagos embernek minden bizonnyal leszakadt volna a feje. Majdnem kiugrott az állkapcsa és úgy érezte, az összes foga kilazult. Várt, de a második pofon nem érkezett. Felnézett. Alene mögött néhány méterre a semmiből két feketébe öltözött férfi tűnt fel, kezükben penge. Javier tudta, hogy egy félreérthető mozdulat és igen kényes helyzetbe kerül. Alene testőrei híresen jól bántak a pengékkel.

– Nagyot csalódtam benned, Javier, azt hittem, te ennél több vagy. Mást ezért megöltem volna, de téged szeretlek, ezért kaptad a pofont is. Most egy darabig nem akarlak látni, gondolkodj el azon, amit tettél! Neked másnak kell lenned, többnek és jobbnak, te Vasquez fia vagy, most már tartozol az emlékének, hát még mindig nem érted?

Azzal sarkon fordult és elsietett. Javier hosszan nézett utána és úgy érezte, kedve lenne sírni. De vajon kinek a vállán sírhatna?