Az út a kórházig eseménytelen volt. A hátsó ülésen ült, hogy szemmel tarthassa Andreát, mert nem bízhatott meg benne, közben fél szemmel az utcákat nézte. Az elmúlt napokban sokat gondolkodott azon, mit tegyen. Mindenképpen át akarta változtatni Dávidot, több okból is. Az első és legfontosabb ok az volt, hogy más módon nem volt lehetséges meggyógyítani. A második ok az volt, hogy megszerette és maga mellett akarta tudni, csak abban nem volt biztos, hogy ezt Dávid is akarja. Tudta, érezte, hogy a fiú is ragaszkodik hozzá, csak abban nem volt biztos, hogy akkor is vele marad-e, ha átváltoztatja. Most szüksége van rá, szüksége van egy erősebb, nagyobb fiúra, aki megvédi. De mi lesz akkor, ha már nem szorul védelemre?

Talán ha elhallgatna előle bizonyos dolgokat, csak azt mondaná el, ami meghozná a kedvét, az emberfeletti erőt, a hatalmat, hogy végre bosszút állhasson mindenkin, a többit pedig akkor tudná meg, amikor már mindegy, mit akart. Egyszerűbb lenne, az biztos, de ezzel becsapná a legújabb barátját. Barátokkal pedig, az igazat megvallva soha nem állt túl jól.

Volt még egy dolog, amitől félt, de ezt magának sem merte bevallani. Ha átváltoztatja Dávidot, a mestere lesz. A fiúnak tőle kell megtanulnia, mit jelent vámpírnak lenni, hogyan kell élnie az életét, neki kell megtanítania mindenre, ami ahhoz szükséges, hogy túléljen és új életének értelme legyen. Az utóbbi napokban sokat gondolkodott ezen és úgy érezte, talán nem elég jó ahhoz, hogy mester legyen, még neki is olyan sokat kellene tanulnia, de sajnos már nincs kitől. Egyedül volt és félt attól, hogy nem tud megfelelni ezen a vizsgán. Hogyan védelmezhetne meg valakit, ha nem képes megfelelő döntéseket hozni?

A kórház épülete előtt megálltak. Kiszálltak a kocsiból, Andrea magához vett néhány csomagot, Javier csak a kardját hozta, semmi mást, azzal a legtöbb problémát meg tudta oldani. Bementek a kapun, végig egy folyosón, a pultnál a nővérek nem akarták beengedni, de Andrea végül is rávette őket. Javier elismerősen pillantott rá, ő már elindult volna befelé és aki utánamegy, az nagyon csúnyán jár.

A nővérek zöldes színű, hátul megkötős köpenyt adtak rájuk, Javier külön kapott egy sapkát és maszkot, csak így engedték be. Mindkettőnek gusztustalan gyógyszer- és fertőtlenítőszaga volt, a fiú fintorgott, de nem akart botrányt, felvette őket. Bevitték őket a szobába, ahol Dávid feküdt. Andrea belépett a függönyök által határolt részbe, Javier egyelőre kint maradt és várt. Körülnézett. A hely steril volt, nem csak abban az értelemben, ahogy egy intenzív osztálynak sterilnek kell lennie, egyszerűen élettelennek találta. Számára a kórház ismeretlen terület volt, hiszen amióta Vasquez átváltoztatta, soha nem volt beteg, és ha mégis szüksége lett volna kórházi segítségre, akkor sem mehetett volna egyikbe sem, ahhoz ő túlságosan más volt. Egy egyszerű vérvizsgálat nagyobb bajba sodorhatta volna, mint két fegyveres támadó, egy alaposabb kivizsgálás után pedig valószínűleg minden orvosi lap az ő képével lenne tele. Eszébe jutott, hogy igazából soha nem kérdezte meg Vasquezt, voltaképpen mitől is mások és ő sem magyarázta el soha. Egyszer majd talán kideríti.

A függöny másik oldalára koncentrált, érezte Andrea energiahullámait és Dávidéit is, utóbbiak gyengék voltak és szinte teljesen hasznavehetetlenek, nem hordoztak semmiféle információt, nem árulkodtak érzelmekről és ez nagyon aggasztotta. Ilyesmit érzett a többi ágy felől is és ez rossz jel volt. Ha hitt volna istenben, most talán hálát adott volna neki, hogy sosem kerülhet ilyen helyzetbe, de csak sóhajtott egyet. Andrea néhány perc múlva kijött és intett, hogy menjen be. Javier nagy levegőt vett és bebújt a függönyön. Dávid az ágyon feküdt, feje alatt nagy párna, arcán két-három barnás seb és egy véraláfutás. Sápadt volt és sovány, szeme alatt fekete foltok. Egyik karján kötés, a másik úgy hevert mellette, mintha nem is hozzá tartozna. Javiert nézte és attól a nézéstől Javier hátán végigfutott a hideg. Most már érezte az energiahullámait, de mintha egy másik ember felől érkeztek volna.

– Szia! – mondta és megpróbált mosolyogni, de tudta, hogy nem fog sikerülni. Dávid nem válaszolt, csak nézett. Kinyitotta a száját és mondott valamit, de nem jött ki hang a torkán. Javier nem értette, mit akar, közelebb hajolt és Dávid megismételte. Két szó volt, két egyszerű szó: ölj meg!

Úgy tett, mint aki nem érti, gondosan behúzta maga mögött a függönyt, majd közelebb hajolt Dávidhoz, alaposan szemügyre vette az arcát és végigtapogatta a fejét. Aztán lehúzta róla a vékony takarót és szemügyre vette sovány, vézna testét. Érzékelte a szégyenérzetet, de nem törődött vele, mert tudta, hogy nem a meztelenségét szégyelli, hanem a ráadott pelenkát. Kezeit végigfuttatta a fiú lábain, legalábbis ott, ahol nem borította gipsz, elidőzött az ízületeinél, végigtapogatta a hasát, folyamatosan figyelve arra, hogy ne okozzon fájdalmat. A karjait is végignézte, behajlította, az ujjait is megvizsgálta, ahol tudta, legszívesebben benézett volna a kötések alá is, de nem akart a szükségesnél nagyobb felfordulást okozni. Amikor végzett, kissé gondterhelten visszatakarta a fiút és leült az ágy szélére. Halkan beszélni kezdett, ügyelve arra, hogy ne mutasson túl sok érzelmet.

– Figyelj rám, kölyök! Ha érted, amit mondok, jelezz valahogy!

Dávid lehunyta a szemét, majd kinyitotta.

– Rendben. Egy pislogás az igen, kettő a nem. Elmondom, miért jöttem. Hallgass meg, mert a végén döntened kell. Érted?

Pislogás.

– Tudom, hogy már majdnem feladtad és azt hitted, soha nem jövök vissza. Bocsáss meg, amiért ilyen sokáig várattalak, de nem tehettem mást. Sajnálom, hogy nem voltam itt és nem védtelek meg. Haragszol rám?

Dávid némi töprengés után kettőt pislogott.

– Most egy kicsit kegyetlen leszek, de csak azért, hogy pontosan ismerd a helyzeted és dönteni tudj. Nem tudom, mit mondtak neked az orvosok vagy az anyád, én azt fogom mondani, amit tudok és amit láttam. Nagyon súlyosan megsérültél, az orvosok azt mondják, a lábaidat soha többé nem fogod tudni használni. A kezeidet talán igen, de már nem leszel olyan, mint voltál. Valószínűleg az egész hátralévő életedet tolószékben kell leélned. Mindig mások segítségére leszel utalva.

Látta, hogy Dávid ajkai megremegnek és könnyek szöknek a szemébe, legszívesebben magához ölelte volna, mégsem tette. Azt viszont elégedetten vette tudomásul, hogy nem esett pánikba, a szíve ugyan gyorsabban ver, de a feje felett csipogó gép szerint semmi komoly változás nem történt és ez csak egyet jelenthet.

– Azt hiszem, nem mondtam sok újdonságot, érzem, hogy ezt te is tudtad. De van valami, ami segíthet. Nem vagyok teljesen biztos benne, mert még soha nem próbáltam, de ha helyesen gondolom, meggyógyíthat.

A fiúra nézett, remélve, hogy érdeklődést lát a szemeiben, de Dávid tekintetében semmi ilyesmi nem volt és ettől kissé megijedt, de folytatta.

– Ahhoz, hogy meggyógyulj, át kell, hogy változtassalak. Olyanná, mint én. Ha sikerül, mindenben rám fogsz hasonlítani, erős leszel, gyors és bizonyos értelemben halhatatlan, de többé már nem leszel ember, már nem fogsz közéjük tartozni, ahogy én sem. Érted?

Dávid pislogott egyet. A feje felett egyre gyorsabban csipogott a gép, Javier el is gondolkodott azon, nem kellene-e kikapcsolni, mielőtt valaki kíváncsiskodni kezd, mi történik a függöny mögött, de úgy döntött, hagy némi idegeskednivalót a függöny mögött álló Andreának is.

– Akkor most megkérdezem: át akarsz változni? Ha igent mondasz, nincs visszaút.

Dávid pislogott. Aztán még egyet. Javier érezte, hogy valami jeges érzés fut végig a gerince mentén.

– Egy az igen, kettő a nem. Át akarsz változni?

Dávid rászegezte a tekintetét és lassan kettőt pislogott. Javier képtelen volt arra, hogy bármit is mondjon vagy tegyen, csak állt ott és megpróbálta felfogni a választ. Bármennyire is tudta, hogy egy ilyen válasznak is van esélye, nem vette figyelembe és nem volt felkészülve rá. Hosszú ideig csak állt és azon gondolkodott, hogyan tudná megkerülni a döntést, de rájött, hogy nem tehet semmit.

– Értem. Azt akarod, hogy megöljelek?

Dávid egyet pislogott. Javier még tett egy utolsó kísérletet, de ahogy elkezdett beszélni, Dávid lehunyta a szemét és elfordította a fejét. Javier elhallgatott, néhány pillanatig csak nézte a fiút, aztán csendesen megfordult és elment.