A harmadik fejezetet választottam, mert nem árul el sokat a történetből, így marad még meglepetés a későbbiekre, viszont egy kicsit megismerhető belőle Javier, a főszereplő, akit személy szerint nagyon kedvelek és remélem, te is kedvelni fogod. Ha tetszett a részlet, az Underground Kiadó boltjában, a Libri vagy a Bookline hálózatában megvásárolhatod a könyvet. Ha nem tetszett, szúrj ki valakivel és vedd meg neki :)

     Kellemesen hűvös volt az idő, Javier leheveredett a tetőn és az égen szikrázó pontocskákat nézegette. Mind a tizennégyet, ennél többet a város fényei miatt nem láthatott. A szűkös létszám ellenére volt bennük valami félelmetes, talán a felfoghatatlan távolság miatt, amely láttán az ember kénytelen szembesülni azzal, hogy mindaz, amit felépített, az egész élete, a világ, amelyet ismer és az egész föld csak egy porszem, egy igen jelentéktelen porszem a tér végtelenjében. Az éjszakai égbolt igazán alkalmas arra, hogy az ember megtalálja a helyét a világegyetemben.

     Szerette az éjszakát, a csendet, a sötétséget, ilyenkor minden nyugodt volt és az emberek visszahúzódtak házaikba. Egymás után sötétedtek el az ablakok és egyre kevesebb zajt hozott a szél.

     Lehunyta a szemét és összpontosított, érezte agyában Vasquez és Juanita halvány jelenlétét. Néha éppen csak érzékelhetően, máskor kissé erősebben, mint amikor nagyon halkan ugyan, de hallod a dallamot, amelyet valahol messze játszanak. Talán nem is tudnád utánuk dúdolni, mert csak a hang ténye jut el hozzád, a dallam már nem, de akkor is hallod és tudod, hogy létezik. Milyen régen nem látta már őket! Már meg sem tudná mondani, mikor beszélgetett velük utoljára.

     Vasquez elengedte, azt mondta, elfogadja a döntését, de Javier érezte, hogy csalódott. Talán ő sem érzett volna másképp a helyében. Tudta, milyen tervei voltak vele az öreg spanyolnak. Fiának szánta, örökösének, aki folytatja, amit ő elkezdett.

     Emlékezett rá, amikor Vasquez először mesélt neki Quassianról. A fedélzeten üldögéltek, kellemesen meleg tavaszi délután volt, ő éppen egy kiadós fürdés után száradt a padlón ülve.

     Vasquez Quassian Könyvéből olvasott fel egy hosszú részletet, ő pedig unalmában elaludt. Vasquez egy ideig csendesen szemlélte, majd felállt, letette a könyvet és egy hatalmas pofont adott neki. Emlékezett, akkor azt mondta, azért aludt el, mert ez egy baromság, istenek nem léteznek, a legjobb bizonyíték rá, ha az ember körülnéz a világban. Vasquez erre szó nélkül megmarkolta Javier haját és a meztelen fiút végigrángatta a fedélzeten, a legénység legnagyobb örömére. Levonszolta a kabinba és odaállította a tükör elé, majd kiosztotta neki a második pofont.

     – Mered-e azt állítani, hogy nem egy isteni csodának köszönhető, hogy még élsz? Nézd meg magad! Egészséges vagy és erős, de ha én nem jövök el érted Quassian üzenetével, már megdöglöttél volna!

     Vasquez csodálatos rábeszélőképességének hatására Javier elolvasta a könyvet, egyes részeit meg is tanulta és többet nem ellenkezett, de véleményét nem változtatta meg. Istentagadó maradt, egyrészt régi élete miatt, másrészt sehogy sem akarta elfogadni, hogy létezik valaki, aki korlátlan hatalommal bír, aki kedve szerint parancsolhat neki és irányíthatja. Az utcán töltött évek alatt megtanulta, hogy szívből gyűlöljön mindenkit, aki bármilyen módon korlátozni akarja őt szabadságában.

     Juanita is haragudott rá és Vasquezzel ellentétben nem is titkolta. Amikor közölte vele, hogy elmegy és egyedül folytatja útját, a lány elmondta mindenféle hálátlan szemétládának. A fiú megsértődött, bár tudta, hogy a lány szereti őt. Testvérek voltak, legalábbis abban az értelemben, ahogy Vasquezt apjuknak nevezték és szerették egymást, sokszor aludtak egymáshoz bújva, Javier virágot szedett Juanitának, aki cserébe édességet szerzett neki, akár a föld alól is. Szinte tökéletes kapcsolat volt közöttük, leszámítva Juanita sokszor elviselhetetlen kötözködését.

     Egy alkalommal, amikor már nem bírta tovább, közölte a lánnyal, hogy vonuljon félre arra a néhány napra, amíg menstruál, mert arra az időre veszett kutyává változik. Juanita válaszul egyetlen ütéssel eltörte az orrát. Javier döbbenten nézte a tomboló lányt és saját vérét, de Vasquez elmagyarázta, miért nem szabad ezt emlegetnie.

     – Veled szerencsém volt, pont a megfelelő időben érkeztél, mielőtt a természet mindent elrontott volna, de Juanita esetében ez másképp történt. Soha többé ne hozd szóba a dolgot vagy ha mégis, akkor ne csodálkozz, ha kést nyom a bordáid közé.

     Ettől függetlenül szerette őket, de tudta, hogy jobb neki, ha egyedül él. Vasquez és Juanita mellett az élete nem volt biztonságban.

     Képtelen volt elaludni, pedig egészen kényelmes ágyat csinált magának. Leterítette a dzsekijét a földre, lerúgta a cipőjét, feje alá tette a hátizsákot párnának, de előtte még kikotort belőle egy szelet csokit. A csomagoláson keresztül is érezte az illatát. Étcsokoládé, banános krémmel töltve.

     Juanita szerint Vasquez valamit nagyon elrontott, normális ember nem szeretheti ennyire a csokoládét. Igaza volt, néha Javier is úgy érezte, hogy valamit elrontottak benne. A csoki viszont nem volt rossz, el is határozta, hogy visszamegy majd néhány újabb szeletért, sőt talán ki is fizeti.

     Most már biztos volt benne, hogy nem fog tudni aludni. Felkelt és elsétált a tető széléig pisilni. Megállt a nagyjából harminc centi széles peremen, tízemeletnyi magasságból nézett le a ház elé ültetett bokrokra. Egész érdekes a környék, ha fentről szemléli az ember, játékautók parkolnak az út mellett és hangyányi emberek sétálnak el alatta.

     Egy ideig nézelődött, aztán arrébbment a ház sarkához, mert ott nem voltak ablakok. Ahogy ott állt, langyos szellő támadt és ahogy körüljárta a testét, arra gondolt, milyen jó lenne levetkőzni.

     Akár meg is tehetné, ennél magasabb ház nem volt a környéken, biztosan nem fogják megbámulni reggel és ha meg is tennék, egyáltalán nem zavarná. Végül nem vetkőzött le, csak pisilt és vigyorogva nézte, milyen szép ívet ír le a sugár a levegőben és hogyan csillan meg rajta a holdfény. Miután kiszórakozta magát, visszament az ágyához, előkapart a párnából egy újabb csokit és bontogatni kezdte.

     Ez most mogyorós volt. Szerette, jól elszórakozott vele, amíg leszopogatta a csokit és egyesével elrágcsálta a mogyoródarabokat. Közben kiült a tető szélére és a szomszéd ház néhány még el nem sötétült ablakát figyelte. Igazából csak a legfelső két emeletet látta tisztán, de szerencséje volt, szinte mindenhol égett a lámpa.

     Két ablakon vastag függöny lógott, a harmadik lakásban furcsa fények villóztak, egy hatalmas termetű férfi tévét nézett, az ölében nagy tál, onnan eszegetett valamit, közben néha fel-felröhögött. Egy másik ablakban öreg nőt látott, ő is tévét nézett, de egy másik csatornát, mert a színek más ütemben villóztak. Egy darabig nézte, aztán rájött, hogy az öregasszony már alszik, fejét kissé félrefordítva, szája nyitva. A harmadik lakásban csak a konyha volt világos, egy fiatal lány éppen szendvicset készített magának, ezt nem akarta nézni, mert bármennyi csokit is meg­evett az elmúlt órában, a szendvics láttán újra megéhezett. Elhatározta, hogy másnap reggel az első dolga lesz valami igazán jó kaját szerezni, aztán szállást kell keresnie.

     Már azt is tudta, ki fog ebben segíteni.