Lassan haladt előre a sor és növekvő türelmetlenséggel vártam, hogy David kerüljön sorra. Amikor elindult az emelvény felé, csak néztem, ahogy fellépkedett a lépcsőn, finom és mégis határozott léptekkel és kissé elpirult.

– David de la Motte – mondta az igazgató és David alig láthatóan meghajolt, majd egy pillantást vetett a padsorok felé és a zászlóhoz lépett. Láttam, ahogy kezével végigsimítja a selyemszegélyt, majd egy pillanatra megállt és egyenesen rám nézett, szeme boldogan csillogott. Az ünnepség többi szereplője egyáltalán nem érdekelt, alig vártam, hogy véget érjen az egész és végre találkozhassam Daviddal, aki valószínűleg be fog mutatni szüleinek, ahogy ez szokás és én is be fogom mutatni szüleimnek, bár én merőben más okból, engem nem az udvariasság fog vezetni, hanem a büszkeség, valami olyasminek a megmutatása, aminek lényegét valójában sohasem fogják megtudni.

Lassan véget ért az ünnepély, amikor minden elsős fent állt az emelvényen, az igazgató köszöntötte őket, mint a kollégium új diákjait, majd közösen elénekeltük az iskola himnuszát és Leblanc úr sok szerencsét kívánt mindannyiunknak, majd felálltunk és elindultunk a szüleink felé, akik közül sokan már az emelvény előtt álltak. Percekig szinte semmi nem láttam, csak kavargást, kék öltönyöket, néhol egy kalapot, sokáig álltam és nem igazán tudtam, hogy szüleimet keressem-e vagy jobban szeretném Davidot látni. Végül anyám talált rám, magához ölelt, csak akkor tértem magamhoz és kissé szégyelltem magam, amiért nem kerestem őket. Apám látható büszkeséggel állt meg előttem.

– Meg kell vallanom, nagyon aggódtam, vajon milyen eredményt fogsz elérni a kollégiumban, de most már látom, megálltad a helyed. Sajnos én nem ismerhetem ezt az érzést, nem tudhatom, milyen a kollégium igazán megbecsült diákjának lenni és emiatt még büszkébb vagyok rád.

Azzal zsebébe nyúlt és elővett egy kis dobozt. Már tudtam, mi van benne és nagyon megörültem neki, végre megkaphatom a gyűrűt és ez azt jelentette, hogy a család elismeri, hogy felnőttem és ezentúl nem gyerekként kezelnek. Csak azt sajnáltam, hogy David nem láthatja, de este úgyis találkozunk és mindent elmesélünk egymásnak. Apám a vállamra tette a kezét.

– Szeretném, ha bemutatnád nekünk azt a fiút, akit segíteni fogsz. Mi is a neve?

– David de la Motte.

Gyönyörűség volt kiejteni ezt a nevet, reméltem, hogy szüleimet is éppúgy elbűvöli, mint engem. Anyám felnevetett és apám mosolyogva mondta:

– Ez esetben már ismerjük a fiatalember édesapját, az ünnepélyen mellette ültünk és folyton a fiáról mesélt.

– Anyám, látták már Davidot? – vágtam közbe izgatottan, tudni akartam a véleményüket, pontosabban azt akartam, hogy dicsérjék. Anyám megsimogattam az arcomat.

– Hogyne láttuk volna, kedvesem. Nagyon szép gyermek és igen jó családból származik. Az apja, ha jól emlékszem, ügyvéd és Párizsban élnek. Remélem, meg fogjátok érteni egymást és barátok lesztek.

Kissé csalódott lettem, nem ezt vártam, igazából nem is tudom, mit vártam, talán azt, hogy ugyanazt mondják, mint amit éreztem, hogy ismerjék el apródom szépségét, amit anyám észrevett ugyan, de nem méltatta eléggé. Felnéztem és megpillantottam Davidot, ahogy felénk közeledett, mellette apja, egy negyvenöt év körüli magas, vékony, fekete hajú és szigorú tekintetű férfi, elegáns öltönyben. David mosolygott és láttam rajta, hogy nagyon boldog, legszívesebben magamhoz öleltem volna, de tudtam, hogy ennél nagyobb ostobaságot el sem követhetnék. Odaértek hozzánk, bemutatkoztunk, David apja kezet fogott velem, végigmért és bólintott. Meg voltam lepve, egyrészt azért, mert nem ilyennek képzeltem az édesapját, valahogy nem illett Davidhoz, egyáltalán nem hasonlítottak, bár én sem tudtam volna eldönteni, vajon hasonlítok-e apámra vagy sem, másrészt mert nem láttam az édesanyját. Szüleink hamarosan élénk beszélgetésbe kezdtek és intettem Davidnak, hogy vonuljunk félre egy kicsit. Az emelvény mögé mentünk, ahol David megragadta a kezem.

– Marc, annyira boldog vagyok! A legszebb pillanatban, amikor fent álltam a zászló előtt, rád gondoltam és tudtam, hogy engem figyelsz.

Körülnéztem, majd amikor meggyőződtem róla, hogy senki nem lát minket, magamhoz vontam Davidot és megcsókoltam. Viszonozta, majd mindketten megrémülve elérzékenyülésünktől, elváltunk és csak álltunk egymás mellett.

– Most már a szüleink is ismerik egymást, talán ez megkönnyíti a helyzetünket. Én is boldog vagyok, a mai nap legszebb pillanatai azok voltak, amikor téged nézhettelek. Sajnálom, hogy nem tudom szebben mondani, de azt hiszem, így is megérted.

Elhallgattam, hirtelen elbizonytalanodtam, nem tudtam, vajon valóban el kell-e mondanom, nem fogja-e David félreérteni, de végül úgy döntöttem, elmondom, hiszen ez az igazság és tudnia kell, igen, minden vágyam az, hogy megtudja, mit érzek iránta. Nem mertem a szemébe nézni, csak magam elé suttogtam:

– Szeretlek!

Másnap este a földszinten találkoztunk, David már várt és amikor meglátott, sze­me felragyogott az örömtől. Kint a kertben, amikor meggyőződtem róla, hogy senki nem láthat, megfogtam a kezét és örömmel vettem tudomásul, hogy ujjai belefészkelik magukat tenyerembe. Nagyon jólesett érintése és újabb bizonyítékát adta, hogy helyesen határoztam, amikor a mai estét elterveztem. Lassan ballagtunk a kert vége felé és minden lépéssel közelebb jutottunk ahhoz, hogy barátságunk kiteljesedjen.

– Olyan szép az este – mondtam és felnéztem az égre.

– Valóban az, de nem a csillagok miatt, hanem azért, mert itt lehetek veled. Folyton arra gondolok, milyen jó, hogy nem vagyok egyedül, mert van egy barátom.

Forróság ömlött szét testemben e szavakra, szerettem volna szorosan magamhoz ölelni, de féltem, hogy meglátnak. Azzal bátorítottam magam, hogy már csak néhány perc és a kertészlak védelmében mindent megvallhatok neki. Bántam is én most eskümet, amelyet Jacques-nak tettem, hogy soha nem fogom elárulni rejtekhelyünket, ahová azóta, amióta barátságunk olyanná vált, mint bármelyik másik, be sem tettem a lábam. Most azonban úgy éreztem, David valóban az igaz barátság szentélyévé változtatja majd e helyet és így jogomban áll elárulni neki létezését és megmutathatom neki.

Átvágtunk a bokrokon és máris ott álltunk a kis faház mellett. Ajtaján lakat, de én tudtam az utat. Megkerültük a házat és megálltunk az ablak előtt. David kíváncsi pillantásától kísérve megfogtam az ablak redőnyét és az ismerős helyen óvatosan megmoz­dítottam, nagy megkönnyebbülésemre hang nélkül engedett és elégedetten éreztem, hogy már nyitva is van. Kitártam a redőnyt és szabaddá vált az út. Bemásztam és segítettem Davidnak is. Odabent teljes volt a sötétség, de még emlékeztem, hová kell nyúlnom, hogy megleljem a gyertyát és a gyufát. A helyükön voltak, mint akkor. Behajtottam a redőnyt, néhány pillanatig semmit sem láttunk, majd kitapogattam a gyertyát és meggyújtottam. Halvány fényesség derengett fel a szobában, amelyet hosszú idő óta most láttam viszont először. A szoba közepén nagy faláda, amelyet asztalnak használtunk, mellette két kisebb, amelyeket egy éjszaka kalandos úton a kert másik végében lévő raktárból hoztunk el Jacques-kal. A fal mellett egy öreg hintaszék, amelyet nagyon szívesen kipróbáltunk volna, de nyikorgott a legkisebb mozdulatra is. Megvolt a matrac is, most azonban egy másik pokróc volt rávetve, ettől kellemetlen érzés lett úrrá rajtam, mert úgy éreztem, hogy e hely nem elhagyatott. Vajon Jacques továbbra is jár ide vagy neki is csak emlék a ház? Soha nem kérdezősködtem erről, mint ahogy akkori életünk egyetlen részlete iránt sem.

David már elindult, hogy felfedezze a helyet, én közben kipakoltam zsebeimet, melyekben csokoládét és kekszet hoztam. Amikor végeztem és felnéztem, David ott állt előttem és csillogó szemmel azt mondta:

– Csodálatos ez a hely és csak kettőnké.

Nem mertem a szemébe nézni. Abban a pillanatban visszataszítónak tűnt, hogy erre a helyre hoztam őt, oda, ahová egy évvel ezelőtt olyasmiért jártunk, ami teljességgel ellentétes volt mostani érzelmeimmel, de igyekeztem elhitetni magammal, hogy egy emlék nem árthat nekünk, főleg akkor nem, ha megtagadtam. Körbenéztem a helyiségben. Ha nem tudtam volna, miféle hely ez, osztoztam volna David lelkesedésében, de így képtelen voltam rá. Amikor elterveztem, hogy idejövünk, nem gondoltam bele, milyen hatással lesz rám hajdani barátságom színhelye. De nem szabad, hogy David ebből bármit is észrevegyen, hiszen láttam, mennyire tetszik neki a mi rejtekhelyünk. Figyeltem, ahogy leült a matracra és hátradőlt. Elégedetten nézett körbe, majd rám mosolygott.

– Jó dolga lehetett a kertésznek, hiszen mindene megvolt. Mintha nekünk építették volna, a barátság szigete. Mikor találtad meg?

Hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Igen, meg sem fordult a fejemben, hogy kérdezősködni fog a hely iránt, voltaképpen nem is tudom, mire gondoltam, amikor idehoztam. Csak el akartam kápráztatni és bár ez sikerült, csak most döbbentem rá, hogy a neheze még hátravan. Mindössze annyit mondtam:

– Régen volt.

Magam sem reméltem, hogy ennyi elég lesz és igazam volt.

– Ugye csak mi ketten tudunk róla?

Meg kell tagadnom Jacques-ot. Meg kell tennem vagy elvesztem Davidot. Ha megtudja, hogy Jacques-nak vagy bárki másnak bármi köze volt ehhez a helyhez, csalódni fog bennem és úgy éreztem, hogy ez a barátságunk végét jelentené.

– Persze – válaszoltam. – Rajtunk kívül senki nem tud róla.

Megtettem hát, elárultam egy barátságot, hogy megőrizzek egy másikat. De vajon volt-e elég okom vagy inkább jogom ahhoz, hogy megtegyem? Vagy ez nem is számít bűnnek? Hiszen csak arról van szó, hogy nem mondtam el valamit, aminek már úgysincs jelentősége. Vagy talán Jacques mindent el fog mondani Pierre-nek arról, mi történt tavaly? Akkor ugyanazzal a problémával kellene szembenéznie, mint nekem és én ismerem annyira, hogy tudjam, nem fog beszélni. Igen, nem tettem semmi rosszat, semmi olyat, amiért szégyenkeznem kellene.

– Legszívesebben itt maradnék – jelentette ki David. – Sokkal jobb lenne, ha veled lakhatnék, mint Pierre-rel, ő mostanában annyira furcsa és éjszakánként eltűnik valahová. Nem gondolod, hogy valami olyasmit csinálhat, amiről jobb, ha nem tudok?

– Minden bizonnyal. De mondd csak, Pierre nem szokott mesélni arról, hová megy éjjelente? – kérdeztem és leheveredtem mellé a matracra. Kényelmetlen volt a gondolat, hogy David esetleg olyasmiről tudhat, amit nem szeretnék, példának okáért hogy Pierre elmeséli Jacques-kal töltött óráit és David esetleg arra gondolhat, hogy én is olyan vagyok, mint ő. Megsimogattam David arcát és nagyon reméltem, hogy semmi ilyesmiről nincs szó. David rám nézett.

– Nem sokat mesél. Általában este szoktunk beszélgetni, de mindig tudom, hogy mikor fog elmenni, mert azokon a napokon valami illatszert használ, amit egyébként nem szokott. Egyszer fent akartam maradni, hogy megtudjam, mikor jön vissza, de éjjel egykor elaludtam. Nem kellene szólni Jacques-nak, hogy beszéljen vele?

Lehunytam a szemem. Nem is gondol arra, amire én, talán eszébe sem jutott soha és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy Davidnál ártatlanabb gyermekkel talán még soha nem találkoztam. Furcsán éreztem magam, mert egyrészt kötelességemnek éreztem, hogy megvédjem mindenkivel szemben, másrészt pedig be kellett ismernem, hogy itt a matracon feküdve bizony eszembe jutott Jacques és azok az esték, amiket itt töltöttünk el. Most fogalmaztam meg magamban először, hogy szeretem Davidot, valahogy úgy, mint annak idején Jacques-ot, de ez mégis egészen más. David kissé összekuporodott mellettem, nyílván fázott. Én abban a pillanatban levettem kabátomat és ráterítettem. Hálásan rám mosolygott.

– Olyan jó vagy hozzám, mintha a bátyám lennél – mondta kedvesen. Visszamosolyogtam rá és azt feleltem:

– És én éppúgy szeretlek, mint a testvéremet.

Odahajoltam hozzá és megcsókoltam. Éreztem, hogy ártatlan módon viszonozza, majd közelebb húzódik hozzám. Átkaroltam és úgy éreztem, szinte lebegünk ebben a varázslatos állapotban. Nem szóltunk, nyílván mindketten éreztük, hogy a szavak tejességgel feleslegesek. Éreztem teste melegét, hallgattam halk szuszogását és nagyon boldog voltam, hogy ezt átélhetem.