A következő héten megkaptam szüleim levelét, amelyet, mivel nem tudtam kivárni a nap végét, történelemórán olvastam el. Apám a félévi eredményeim iránt érdeklődött és csak mellékesen említette meg, hogy elküldte David apjának a meghívót. Arról írt, mennyire fontos neki, hogy én az egyik legjobb iskolában tanulok és reméli, hogy büszke lehet rám. Ettől kicsit elszégyelltem magam, hiszen ha tudná, hogy jelen pillanatban csak kényszerből tanulok és gondolataimat egészen más dolgok foglalják le, valószínűleg nem büszkeséget érezne, hanem valami hasonlót, mint én. De mit számít ez, a legfontosabb, hogy beleegyeztek és ha David apja is beleegyezik - ami azért is valószínű, mert David írt neki egy szívhez szóló levelet, amelyben megkérte, engedje el -, már semmi nem állhat utunkba. Kivéve egyvalami. Ha Bouches-nak vagy Zobernek eszébe jutna levelet írni és tudatni szüleinkkel, hogy félévi eredményeink veszélyben vannak, az mindent elrontana.

A levél elolvasása után azonnal Davidhoz mentem. A két óra közötti tízperces szünetben tudtunk szót váltani. Félrevontam és elmondtam neki a hírt.

– Én is kaptam levelet – mondta és arca ragyogott. – Édesapám már meg is írta a választ a szüleidnek és köszönettel elfogadta nevemben a meghívást. Karácsony után, huszonhetedikén találkozunk. Marc, annyira boldog vagyok, kedvem lenne valami őrültséget elkövetni, mondjuk cigánykereket hányni vagy megcibálni Zober szakállát.

Erre mindketten felnevettünk és a felettünk tornyosuló fellegek mintha eltűntek volna egy pillanatra. Zober szakállának említése ugyan egy kissé elkedvtelenített, de arra gondoltam, már csak nyolc nap, ez alatt semmi nem történhet.

Az utolsó hét valóban csendesen telt, a tanárok leginkább a szünidőre kiosztott feladatokkal és figyelmeztetéseik ismételgetésével törődtek, én pedig a napokat számoltam. Bouches még egyszer félrevont és figyelmeztetett, hogy a szünidőben se feledkezzek meg kötelezettségeimről. Természetesen megígértem, bár egyáltalán nem érdekelt, mit mond, már csak két nap volt hátra a szünetig, minden fontosabb volt, mint Bouches szavai. Egy kicsit úgy tekintettem a szünetre, mint minden rossz végére, hajlamos voltam elfelejteni, hogy mindössze két hétről van szó, ami után minden ugyanott folytatódik.

Az utolsó nap reggelén valami egészen különleges hangulat uralkodott az egész kollégiumon, még soha nem láttam ennyi vidám arcot, nem hallottam ennyi nevetést. Reggeli után az osztálytermekben gyülekeztünk és a tanárok még egyszer elismételték intelmeiket, felhívták a figyelmet arra, hogy mindenkor viselkedjünk méltóan a kollégium szelleméhez. Egészen úgy hangzott, mintha ismernék terveinket. Alig tudtam visszafojtani a nevetést, már csak néhány óra és magam mögött hagyom ezt az egészet.

Ezután mindenki a szobájába ment és összecsomagolta a holmiját. Jacques csendben készülődött és én sem szóltam semmit. Az utóbbi hetekben szinte nem is szóltunk egymáshoz, most mégis úgy éreztem, hiányozni fog. A szemem sarkából figyeltem készülődés közben és az volt az érzésem, ő is ugyanezt teszi. Miután végeztem, az ablakba álltam és néztem az udvaron sétálgató vagy éppen szaladgáló fiúkat. Legszívesebben én is megkerestem volna Davidot, de nem tettem, Bouches, de legfőképpen Zober miatt, ki tudja, talán figyel és érzelmeink csakhamar elárulnának minket. Egészen addig ott álltam, amíg az első autó meg nem érkezett, akkor Jacques-kal együtt levittük a bőröndjeinket a földszintre. Az osztálytársak körénk gyűltek és én is bekapcsolódtam a beszélgetésbe, fél szemmel továbbra is Davidot és Zobert keresve. Egymás után érkeztek a szülők, egyre kevesebben lettünk és én már aggódni kezdtem, nem szerettem volna utolsó lenni. Néhány perc múlva Jacques szülei is megérkeztek, elköszönt mindenkitől. Nem tudtam, hozzám odajön-e vagy köszönés nélkül megy el, meglepetésemre odajött, mosolygott és kezet nyújtott.

– Kellemes ünnepeket, Marc!

– Köszönöm, neked is hasonlókat – válaszoltam udvariasan. Jacques habozott, látszott rajta, hogy mondani akar valamit, de nem tudja, megtegye-e. Végül megszólalt:

– Remélem, az óévvel együtt sok mindent magunk mögött hagyunk, történt néhány olyan dolog, amit jobb lenne elfelejteni. Ha te is úgy gondolod, beszélgessünk erről, amikor visszajövünk.

Meglepetten néztem rá, ezt nem lehetett félreérteni, véget akar vetni az ellenségeskedésnek. Rám mosolygott és elment. Annyira szerettem volna valami ilyesmit tenni, de eddig mindenki megelőzött, David is megtette, amikor megbocsátott, sőt szeretetéről is biztosított, Jacques pedig... miért nem tudok ilyen lenni, vajon mi hiányzik belőlem? Felnéztem és megpillantottam Davidot és az apját. Nem vettek észre, éppen Zoberrel beszélgettek és ettől azonnal rosszkedvű lettem, mert azonnal az jutott eszembe, hogy bármi, amit ez az ember mond, tönkreteheti a terveinket. David észrevett és cinkosan kacsintott, ebből tudtam, hogy nincs semmi baj, talán csak udvarias társalgás volt, a gondos tanár és az apa beszélgetése.

Időközben megérkeztek a szüleim. Anyám magához ölelt és ez nagyon jólesett. Hiányoztak, nagyon hiányoztak, bár legtöbbször magamnak sem vallottam be. Megöleltem apámat, aki büszkén nézett körbe.

– Remélem, most már mindenki látja, hogyan érkezik egy Le Chatelier.

Felnevetett, néha szívesen tréfált ezzel.

– Úgy illik, hogy beszéljek a tanároddal, Bouches úrral. Gyere fiam, megkeressük. Sok kedvem ugyan nincs hozzá, gondolom, te sem rajongsz érte, de gyorsan végzünk. Csak ki ne derüljön, hogy valami csuhás.

Gyorsan Davidék felé intettem.

– Az a magas szakállas férfi ott Zober tanár úr, fiatal korában szerzetes volt.

– Érdekes. Vajon miért hagyta ott a rendet? Tanítani szerzetesként is tudott volna. Téged ugye nem tanít?

– Engem nem, de szegény Davidot igen.

Apám bólintott.

– Jó, hogy eszembe juttattad, beszélek de la Motte úrral is. Egyeztetnünk kell néhány apróságot, ha már a fia nálunk vendégeskedik. Az idő hiánya miatt kissé kurtán intéztük el, de úgy gondoltam, itt lesz elég idő a részletek megbeszélésére.

– Köszönöm apám, hogy megengedte – mondtam, mire megsimogatta az arcomat.

– Miért ne fogadhatnál vendégeket? Nem láttam semmi okot arra, hogy megtiltsam. A keleti szárnyon megkapja a nagy vendégszobát, ha akarsz, te is átköltözhetsz oda. Már többször váltottam levelet de la Motte úrral, tudod, egy párizsi kapcsolat aranyat ér.

Sétapálcájával előreintett.

– Nem ő az a Bouches?

Valóban ott állt a folyosó végén és két fiúval beszélgetett. Odaléptünk hozzá, mire meghajolt, üdvözölte apámat, éppen csak kezet nem csókolt neki, én meg azon gondolkodtam, hogyan tisztelhettem tavaly ezt az embert. Bouches tett ugyan célzásokat az eredményeimre, de ezek inkább nekem szóltak, mint apám­nak. Csak általánosságban beszélt, apám udvariasan hallgatta, majd néhány kérdést is feltett neki, de én, aki ismertem, pontosan tudtam, mennyi ideig fog tartani a beszélgetés. Valóban, rövid idő múlva apám elbúcsúzott Bouches-tól és elindultunk visszafelé.

– Érdekes ember – mondta apám. – Vajon mindenkivel szemben ilyen udvarias vagy ez ismét csak a rangomnak szól? Ez az ember alapos, rendszerető és reménytelenül konzervatív. Úgy látom, bizonyos dolgokban túlzottan aggodalmaskodó is.

Apám rendkívüli tulajdonsága volt, hogy igen rövid beszélgetések után szinte hiba nélkül vázolni tudta a beszélgetőpartner jellemét. Most sem tévedett, el kellett ismernem, igaza van. Apám nagyon jól ismerte az embereket, sokszor mondta, hogy egy jó bankár elsősorban az embereket ismeri és csak utána a pénzügyeket, hiszen nem a bankjegyköteggel köt üzletet, hanem azzal, aki azt a kezében tartja. Csodáltam ezért és pontosan tudtam, hogy én alkalmatlan vagyok erre. Nem akartam bankár lenni és az utóbbi időben már nem is erőltette.

Visszasétáltunk Davidékhoz. Szerencsére Zober már nem volt ott. De la Motte úr szívélyesen üdvözölt engem, legnagyobb meglepetésemre apámmal tegeződve beszéltek. Félrevontam Davidot.

– Mit akart Zober?

– Képzeld, elmondta a dolgozatot és hogy jelenleg büntetésben vagyok. Azt hittem, elsüllyedek, apám nagyon meglepődött és kikérdezte Zobert, ő pedig elmondott mindent. Hosszan ecsetelte, mennyire fontos, hogy szigorúan fogjanak minket ebben a korban.

– A lényeget, kérlek! Eljöhetsz hozzánk?

– Várj csak, a legjobbat még nem mondtam el. Amikor Zober azt mondta, hogy valószínűleg a segítőm van rám rossz hatással és hogy ő látott már ilyet, apám azt mondta neki, hogy "tudja-e ön, hogy Antoine Le Chatelier gróf fiáról beszél? Van szerencsém ismerni a családot és bizonyos vagyok benne, hogy feleslegesen aggódik emiatt". Egyszóval igen, huszonhetedikén délután érkezem hozzátok.

– Kedvem lenne megcsókolni téged – mondtam. – De már csak néhány nap és mindez valósággá válik. Ha pedig visszajövünk, már semmi nem állhat az utunkba. Apám nem kedveli a Zober-féléket és ezek szerint a tiéd sem. Bouches-t pedig legyőzhetjük. Azt hiszem, végre miénk az élet, kedvesem.

Valóban úgy tűnt, miénk az élet. Karácsony napján még a nap is előbújt rejtekéből és szikrázó sugarakat lövellt, mintha ezzel is minket akart volna köszönteni. A boldog várakozás napjai voltak ezek. Számoltam az órákat és egyre izgatottabb lettem, mintha nem egy egyszerű karácsonyi szünetről lett volna szó, hanem valami egészen másról, egy új életről, egy másik, szebb világ eljöveteléről. Valóban azt gondoltam, amikor David megérkezik, elkezdődik valami, ami talán véglegesen megváltoztatja az életemet. Igazán nem is tudom, mit vártam, csak homályos elképzeléseim voltam, egyedül abban voltam biztos, hogy végre együtt lehetünk és ennél szebbet el sem tudtam volna képzelni.

Tudtam, hogy ez a néhány nap megváltoztatja a kapcsolatunkat, amely mentes volt mindattól, amely Jacques-kal való barátságomat jellemezte. Tudtam, hogy egyszer elérkezik az idő, amikor felfedezem magamban a vágyat és ez nem is váratott sokáig magára. Először csak arra vágytam, hogy mellette legyek, hogy láthassam, a szemébe nézhessek, később már ez nem volt elég, közelebb akartam érezni magam hozzá, vágytam az érintésére, ha megfoghattam a kezét, úgy éreztem, ennél többet nem is remélhetek. Majd az első ártatlan csók, amely inkább volt baráti, mint szenvedélyes és amelyet már magától követett a többi, egyre inkább biztossá vált, ez már nem barátság, hanem valami más. Végül eljött a pillanat, amikor már arra vágytam, hogy megismerhessem a testét, szorosan magamhoz ölelhessem és olyan közel kerülhessek hozzá, amely csak nekem adatott meg.

Már tudtam, hogy Jacques-kal való kapcsolatom nem barátság volt és Davidot sem úgy szeretem, mint egy barátot, bár valamiért vonakodtam attól, hogy azt mondjam, mindkettejük iránt ugyanazt érzem vagy éreztem. Jacques a maga idejében valóban sok mindent jelentett nekem, emlékszem, akkor ugyanazokat a kedvességeket súgtam a fülébe, mint most Davidnak, de ennek ellenére úgy éreztem, Davidhoz képest Jacques teljesen jelentéktelen és nem is értem, hogyan érezhettem iránta olyasmit, mint most David iránt. Ezek a gondolatok szomorúvá tettek, hiszen nem értettem őket, nem akartam Jacques-ról ilyesmiket gondolni, mert gonoszságnak tartottam, főleg azután, hogy tudomásomra hozta, ki szeretne békülni velem, de képtelen voltam megfékezni gondolataimat.