David érkezése napján délutánra már nagyon nyugtalan voltam. Délelőtt bevonultam a szobámba olvasni, de csak ültem a karosszékben, ölemben a nyitott könyvvel és ábrándoztam. Még egyszer átnéztem az ajándékaimat, a távcsövet, amelyet még tavaly szerettem volna, amikor a csillagászati kör tagja lettem, az új iskolai egyenruhát, amelyet minden évben megkaptam és amely éppen ezért nem is számított ajándéknak, az új könyveket, egy teljes sorozat klasszikust, amelyek éppen elfértek az új könyvespolcon. A legszebb ajándékot még nem kaptam meg. Éppen ezen gondolkodtam, amikor kopogtak az ajtón.

– Szabad – kiáltottam ki. Colette, a szobalány lépett be.

– Megérkezett a barátja, gróf úr.

Azonnal felpattantam és szaladtam lefelé a lépcsőn. Mire leértem, David már a szalonban ült a szüleimmel. Halkan becsuktam magam mögött az ajtót. David felnézett és szélesen elmosolyodott. Anyám erre hátrafordult.

– Hol voltál? David már régen megérkezett.

– Colette csak most szólt – válaszoltam, de közben Davidot néztem. Még soha nem láttam a kék iskolai egyenruha nélkül és szürkés utazóruhájában, kissé rövidebb frizurájával szebb volt, mint eddig bármikor. Mintha nem is az a fiú lett volna, akit a kollégiumban megismertem. Odaléptem hozzá, ő felállt és megöleltük egymást. Egy pillanatra magamhoz szorítottam és elnevettük magunkat. Nehezemre esett visszafogni magam, de nem akartam, hogy örömöm eláruljon. David szeme csillogásából láttam, pontosan tudja, mit érzek és ez nekem elég volt. Leültem mellé a széles rekamiéra. Apám egy darabig szótlanul nézett bennünket, majd elmosolyodott.

– Azt hiszem, az ilyenkor szokásos udvarias beszélgetést egy másik időpontban is megejthetjük, látom Marc arcán, alig várja már, hogy együtt legyenek. Örülök, hogy megérkezett David, örömmel látom a házamban. Marc nem sokat mesél arról, mi történt a kollégiumban, de remélem, egyszer majd elmeséli nekem, milyen az élet odabent. Azt hiszem, izgalmas lehet.

– Ó igen, gróf úr – mondta David és én alig tudtam visszafojtani a nevetést. Apám rám nézett és a fejét csóválta.

– Úgy látom, az iskola csak nekem fontos – mondta, de láttam rajta, hogy nem gondolja komolyan. Felállt és kezet nyújtott Davidnak.

– Ha valamire szüksége lenne, amit otthon megszokott, csak szóljon nyugodtan, a személyzet is a rendelkezésére áll, Marc barátját úgy tekintjük, mint a család tagját.

– Így igaz – mondta anyám. – És ha olyan gondja akadna, amit egy férfiember nem tudna megoldani, nekem szóljon.

– Igazán köszönöm, grófnő – mondta David. Kézen fogtam és húzni kezdtem magam után.

– Bocsánat – mondta még David és szemem sarkából láttam, hogy szüleim összenéznek és apám nevetve legyint egyet. Kihúztam Davidot a folyosóra, ott megálltunk.

– Még most sem hiszem el, hogy itt vagy – mondtam. – Annyira örülök neked, hogy el sem tudom mondani. Te vagy a legszebb karácsonyi ajándék.

Két kezembe fogtam az arcát és meg akartam csókolni, de a számra tette az ujját.

– Mindent a maga idejében, kedvesem – mondta nevetve.

– A te karácsonyi ajándékod egy kissé fáradt az úttól és szeretne pihenni egy kicsit.

– Megmutatom a szobádat.

Kézen fogtam és elindultunk a lépcsőn. David kíváncsian nézett körül, a lépcső tetejéről visszanézett.

– Nagyon szép a kastélyotok. Sokkal szebb, mint a mi házunk.

– Ház? – kérdeztem csodálkozva. David elnevette magát.

– Nem mindenki lakik kastélyban, kedvesem. Bár nemesi nevünk és múltunk van, ez a mi számunkra nem jelent semmit. Nincs kastélyunk, de nem is vágyom rá, egy kisebb villában lakunk, ami éppen megfelel. Remélem, egyszer te is látod majd. Mondjuk a nyári szünetben. Most a te birodalmadban vagyok, nyáron te leszel az én vendégem.

– Nagyon szívesen, feltéve, ha az édesapád…

– Te semmiről nem tudsz? – kérdezte.

– Hát persze, aki nem levelezik a szüleivel, az nem is tud semmit. Valódi nemesi szövetség jött létre a szüleink között, az egyik oldalon egy bank, a másikon a párizsi arisztokrácia, egy ügyvéd és egy bankigazgató szövetsége. Most már több szál köt bennünket össze, mint gondolnád. Az édesapám nagyon szívesen megismerne téged. Örül, hogy van egy barátom, azt mondta, egy igazi barát mindennél többet ér.

– Igaza van – mondtam kajánul. David arcon csókolt.

– Csak nehogy elbízd magad, kedvesem – mondta nevetve.

– Megérkeztünk, ez a szobád.

Kinyitottam az ajtót és előreengedtem, majd becsuktam magam mögött az ajtót.

– Ez a legszebb vendégszoba, én választottam ki. Tetszik?

– Igen, valóban nagyon szép.

Körbejárta a szobát, kinézett az ablakon, majd leült az egyik nagy karosszékbe.

– Melyik a te szobád?

– Pont szemben van, természetesen nem véletlenül. Ha szükséged lenne rám, csak néhány lépés és itt vagyok nálad. Bármikor.

– Azt hiszem, értelek. Nagyon ravasz vagy. Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy már hosszú ideje szervezed ezt a vakációt. Kíváncsi vagyok, mit tartogatsz még a számomra.

– Nem terveztem meg előre semmit. Szabadon dönthetsz. Mit szeretnél ma este?

– Veled lenni, semmi egyebet. Olyan furcsán érzem magam, úgy megszoktam a kollégiumot, hogy most a nagy szabadság megbénít, képtelen vagyok bármit is tenni. Szinte hihetetlen, hogy ha akarnám, nem kellene kilenc órakor ágyba bújnom és holnap reggel nem a latin gyakorlat lesz az első gondolatom. Elképzelhetetlen lenne, hogy így beszélgessünk, hogy nyíltan elmondhassam, amit akarok és ne kelljen attól félni, hogy megjelenhet valaki, aki mindent tönkretesz. Itt vagy a szomszéd szobában és ha akarjuk, egész éjszaka beszélgethetünk. Vagy akármi mást tehetünk.

– Akármi mást? Mire gondolsz? Már kezdem megszokni, hogy ha én mondok ilyesmit, azonnal elhallgattatsz, de te úgy látom, szabadon csábíthatsz engem.

– Emlékezz, mit mondtam a könyvtárban. Csak türelmet kértem a karácsonyi szünetig.

Felállt és a szekrényhez lépett. Kitárta az ajtót és keresgélni kezdett a ruhái között, amiket a szobalány már elhelyezett. Kiválasztott egy könnyű kék nadrágot és egy fehér inget, az ágyra dobta őket.

– Azt hiszem, ezt nevezik mértéktartóan elegánsnak – mondta és kérdőn nézett rám, mintha a véleményemet kérdezné.

– A szüleim nem nagyon törődnek a formaságokkal, ha egyedül vagyunk. Te vendég vagy, ezért voltak öltönyben és estélyiben a szalonban, de vacsoránál már ing lesz és papucs, hiszen apám azt mondta, a család tagjaként kezel. Csak olyankor válunk arisztokratává, ha elmegyünk valahová, egy elegáns étterembe vagy vendégségbe. Itthon apám nem szereti a kényelmetlenségeket.

– Ezt örömmel hallom – mondta és rám nevetett. – Igazság szerint alig vártam, hogy megszabaduljak a kollégiumi egyenruhától, az kötelező udvariasságtól és az alázatos diák szerepétől. Talán ezt utáltam a legjobban, nem számítva Zobert.

– Jó, hogy említetted a csuhást, meg akartam kérdezni, miről beszélgettetek? Bouches azt mondta, Zober foglalkozni fog veled és nem hiszem, hogy elfelejtette volna.

– Valóban nem felejtette el, minden szerdán este ott kellett ülnöm a szobájában. A szoba közepére ültetett egy székre, körülöttem járkált és arról magyarázott, hogy mennyire fontos, hogy kizárólag azokra a dolgokra összpontosítsak, amelyek segítenek abban, hogy bűntelen életet élhessek és ellenálljak a kísértésnek.

– Ez őrült – mondtam teljes meggyőződéssel. David megcsóválta a fejét.

– Lehetséges. Mindenesetre valamit tud. Arról beszélt, vannak olyan barátságnak nevezett bűnös kapcsolatok, amelyektől óvakodnunk kell, mert elvonják figyelmünket az igazán fontos dolgoktól, mint például a tanulás és ha engedünk a csábításnak, hogy bűnös dolgokat tegyünk, csak nehezen találunk vissza arra az útra, amelyen egy fiatal fiúnak járnia kell.

– Talányos. Ez nem jelenti azt, hogy tudna valamit, legfeljebb azt, hogyan kell hatásosan beszélni és valami homályos dologgal ijesztgetni azokat, akiket lehet.

– Azt is mondta, hogy van valaki a közelemben, aki elvonja a figyelmemet és ő meg van győződve arról, hogy ez te vagy és talán az volna a leghelyesebb, ha gyanújával az igazgatóhoz fordulna. Közöltem vele, hogy nem tudom, mire gondol, de biztos vagyok benne, hogy nem tettünk semmi rosszat, mire letérdelt elém, megragadta a vállamat, a szemembe nézett és azt mondta, el kell mondjam, ha valami egyéb is történt, mert ő felelősnek érzi magát miattam és nem hagyhatja, hogy olyan dolgok történjenek velem... nem is mondom tovább.

– De, mondd csak. Mit válaszoltál neki?

– Azt, hogy nincs semmi olyasmi, amit a tudomására kívánnék hozni és hozzátettem, ha mégis lenne valami, amiről úgy érzem, helytelen, azt el fogom mondani a gyóntatómnak. Megértette és nem faggatott tovább, de látszott rajta, hogy nem hisz nekem.

– Érdekes – dőltem hátra a székben. – Bouches-nak nincsenek ilyen aggályai, legalábbis amikor utoljára találkoztunk, nem szólt erről semmit.

David közben levette a pulóverét és az ágyra dobta, majd a nyakkendője és az inge következett. Lassú mozdulatokkal vetkőzött, mintha élvezne minden pillanatot. Nem tudtam, mindig így szokta-e vagy csak azért teszi, mert nézem, de nem tudtam levenni róla a szemem. Először láttam félmeztelenül és most megcsodáltam finom fehér bőrét, vállainak kecses vonalát és parányi mellbimbóit. Nyakában vékony aranyláncot láttam, rajta kis kereszttel.

– Hiszel istenben? – kérdeztem. David elmosolyodott.

– Nem igazán. Apám nem vallásos, bár elmegy a templomba, mert különben megszólnák. Én úgy gondolom, van isten, mert valakinek meg kellett teremtenie ezt a világot, de abban nem hiszek, hogy most is figyeli, mi történik a földön. Miért kérdezed?

– Csak eszembe jutott, hogy mit mondana Zober, ha most látna minket.

– Satana, vade retro, apage Satana – mondta David.

– Gondoltál már arra, hogy talán igaza van? Azt mondta, az ember nem mindig veszi észre a gonoszt, csak akkor, amikor már késő.

– Akkor mindketten bűnösök vagyunk. De mit számít ez?

– Semmit. Ha a gonosz a te képedben kísértene meg, engednék neki.

Lassan felálltam és elindultam felé. Vidámság volt a tekintetében. Jobb kezemmel átöleltem a derekát, a másik kezemmel megsimogattam az arcát. Meg akartam csókolni, de elfordította a fejét.

– Azt mondtad, engedsz a kísértésnek – súgtam, mire elkacagta magát. Két kezét a nyakam köré fonta és megcsókolt. Amint megéreztem puha ajkait, egész testemben megremegtem. Mennyire vártam már erre a pillanatra! Végre együtt, teljesen szabadon, félelem nélkül. Megcsókoltam a nyakát, a vállait és lassan térdre ereszkedve végigsimítottam a mellét, majd két karomat a dereka köré fontam. Rám mosolygott, aztán az ajtó felé pillantott és eltolt magától.

– Ha belép valaki, nem tudnánk megmagyarázni, miért tesszük ezt és attól félek, elárulnánk magunkat. Nagyon türelmetlen vagy.

– Igen, az vagyok. Végre megtehetjük mindazt, amiről álmodtunk, szerethetlek és te is szerethetsz. Talán ez nem elég ok a türelmetlenségre?

– De igen. Mégis… – nem folytatta. Felálltam és a szemébe néztem.

– Minél inkább halogatod, annál türelmetlenebb leszek.

– Tudom – mondta nevetve. – De beláthatod, ha összeölelkezve találnak minket, akkora bajba kerülünk, hogy talán még Zobert is visszasírjuk majd.

– Rendben van, megadom magam – feleltem és visszaültem a székbe. David kigombolta a nadrágját, majd levette és az ágyra dobta. Majd rám nézett és mint egy balerina, félig felemelt karokkal körbefordult előttem. Felnevettünk. David öltözködni kezdett, én pedig a székből néztem.

– Tudod, hogy a felső évfolyamok a kollégium másik szárnyában laknak? – kérdeztem. David vállat vont, csak néhány pillanat múlva értette meg. Hosszan nézett rám, majd lehuppant az ágyra.

– Ez nem lehet igaz. Ez a tanév is még csak félig telt el, de már azon kell gondolkodnunk, milyen akadályokat kell később leküzdenünk. Annyira gyűlölöm a kollégiumot és minden napot, amit még ott kell töltenem.

Felsóhajtott.

– Szomorú lettem. Hiába hittük, hogy győztünk. Vissza kell mennünk és minden ugyanúgy folytatódik, mint azelőtt. Mondd Marc, miért kell ennek így lennie?

Nem válaszoltam. Magam sem tudtam, miért hoztam szóba a jövő évet, mert hirtelen megértettem, valóban nem győzhetünk. Nekünk csak engedelmeskedni lehet. Davidra néztem, aki csüggedten ült az ágy szélén és maga elé nézett. Eljöttünk a kollégiumból, hogy szabadok lehessünk, de még itt is utolér minket. Igen, egyszer eltelik ez a néhány nap és utána ismét csak egy diák leszek, akinek követnie kell a szabályokat.

A vacsora után csendben ballagtunk a szobáink felé, még mindig azon gondolkodtunk, ami David szobájában történt. Arra gondoltam, talán mégis van megoldás, lehetetlen, hogy fejet hajtsunk és tűrjük, hogy elszakítsanak egymástól. Amikor odaértünk David szobája elé, azt mondtam:

– Azt hittem, szebb lesz az ünnep. Ne haragudj.

– Ne adjuk fel, Marc! Ha csak néhány nap jutott nekünk, hát azon a néhány napon ne hagyjuk, hogy elrontsák a kedvünket. Szeretlek és te is szeretsz, kell ennél több? Találunk megoldást, eddig is sikerült magunk mögött hagynunk a bajokat. Várj rám ma este.

Azzal belépett a szobába és becsukta maga mögött az ajtót. Én is bevonultam a szobámba és azon gondolkodtam, amit mondott. Igaza van, ha feladjuk, valóban vesztettünk és ez nem lehetséges. Egy Le Chatelier nem engedheti meg, hogy legyőzzék. Átvillant az agyamon, hogy úgy gondolkodom, mint apám. Talán így helyes. A család szemében férfi vagyok, annak kell lennem a tanárok előtt is. Meg kell védenem magam és Davidot, bármilyen módszerrel.

Egészen fellelkesültem ezeken a gondolatokon és valóban úgy éreztem, senkinek nincs hatalma rajtam. Gyorsan levetkőztem és átmentem a fürdőszobába. Alaposan megfürödtem, sokkal alaposabban, mint máskor, a hajamat is bevizeztem és gondosan megfésültem, majd hosszan fogat mostam. Tetszeni akartam Davidnak. Pizsamát vettem magamra és visszamentem a szobába. Lefeküdtem, de nem oltottam el a lámpát. Az ágy mellett lévő órára néztem, kilencet mutatott. Felkeltem és járkálni kezdtem a szobában, kezdtem türelmetlen lenni. Számoltam a lépéseimet, de kétszáznál abbahagytam, mert elálmosodtam tőle. Kopogtak az ajtón, gyorsan beugrottam az ágyba, de csak anyám volt az, bejött elköszönni. Arcon csókolt és azt mondta:

– Jó éjszakát, kisfiam. Már elköszöntem Davidtól. Igaz is, már régen nem hallottam Jacques-ról. Ugye még mindig barátok vagytok?

– Igen, barátok vagyunk – mondta és valóban így is gondoltam. Anyám még egyszer megcsókolt, majd kiment. Jacques-ra gondoltam. Barátok vagyunk, de már másképpen.

Ismét kopogtak és az ajtóban megjelent David. Halkan besurrant, becsukta maga mögött az ajtót és bezárta. Felkeltem és elindultam felé. Félúton találkoztunk. Nem tudtam mit mondani, de éreztem, hogy erre nincs is szükség. Megfogtam a kezét és magamhoz húztam, éreztem ajkának puhaságát és testének melegét. Az arcát és a nyakát csókoltam, majd elkezdtem kigombolni a pizsamakabátját. Gyönyörű kék szemei kitágultak és ahogy haladtam gombról gombra, az én szívem is egyre jobban kalapált. Levettem róla a kabátot és hagytam, hogy ő is levegye rólam. Az utolsó gombot már én gomboltam ki és a kabátot ledobtam a földre. David selymes fehér bőre lenyűgözött, végigcsókoltam vállát és kezeim végigsimították a hátát, le a derekáig és vissza, mire ő két kezébe fogta az arcomat és olyan szenvedélyesen csókolt, hogy egész testemben megremegtem…

…csodálatos érzés volt, végre olyan közel kerültünk egymáshoz, mint még soha. Birtokomba vehettem a testét és ez kölcsönös volt. Amikor fáradtan, csapzottan hanyatlottunk vissza az ágyra, még mindig egymás kezét fogva, úgy éreztem, olyan boldog vagyok, mint eddig még soha. David halkan szuszogott mellettem, néha egy-egy pillanatra megszorította a kezem. Néha felemeltem a fejem és gyönyörködtem a testében, amely selymesen fehér volt és olyan tökéletes, mintha szobrász faragta volna a legdrágább márványból. Tudtam, hiszen kezeim, ajkam és egész testem kutatta egy éjszakán át, a legcsodálatosabb éjszakán, amely csak létezhet.