Csendesen ballagtunk visszafelé, még mindig egymás kezét fogva. Még szinte teljesen sötét volt, az égen ragyogtak a csillagok, kellemes hűvös szellő fújt és a nedves fű illata érződött. Minden olyan csendes és békés volt, szinte hihetetlen volt, hogy még mindig a kollégiumban vagyunk. David ugyanezt érezhette, tekintetünk találkozott és elmosolyodtunk. Ezeket a pillanatokat soha senki nem veheti el tőlünk, örökké emlékezni fogunk rá. Álomszerűnek tűnt, de mégsem, minden valódi volt, a sziporkázó pontocskák az égen, a zöld fű a lábunk alatt, a sárgás fényű hold, amely jóságosan világította meg utunkat.

David vette észre először a magas alakot a kapu előtt. Kissé megszorította a kezem és én tudtam, mit akar mondani. Nem szóltunk többet és nem engedtük el egymás kezét. Lassan közeledtünk a kapuhoz. Zober nem mozdult, ott állt karba tett kézzel és várt. Amikor odaértünk elé, megálltunk. Hosszan nézett bennünket, majd megszólalt:

– Biztos voltam benne, hogy rajtakapom önöket. Remélem, tudják, mit jelent ez az éjszakai kirándulás. – Rám nézett. – Azt hittem, van önben annyi becsület, hogy hagyja, hogy megmentsem a barátját, de már látom, hogy tévedtem. Ön egyszerűen önző, csak saját magára gondol és hagyja, hogy egy fiatal lélek rossz útra tévedjen. Azonnal engedjék el egymás kezét és fejezzék be ezt a szégyentelen színjátékot.

Kinyújtotta a kezét. Egy boríték volt benne. Elvettem, de nem néztem meg, pontosan tudtam, ki küldte és talán azt is, mi áll benne.

– Sajnálom önt, de nem tehetek mást, mindketten bűnhődni fognak. Kövessenek és ne feledjék el, ha bármi olyat tesznek, ami még kellemetlenebbé teszi ezt az éjszakát, biztosíthatom önöket, hogy örök életükben megemlegetik.

Azzal elindult a kapu felé, mi pedig követtük. Amikor beléptünk a folyosóra, David megkereste a kezemet, ujjaink összekulcsolódtak, így mentünk tovább. Nem tudom, mit éreztem. Talán félnem kellett volna, talán sírnom, könyörögnöm Zobernek, talán megkönnyebbülést kellett volna éreznem, amiért vége a bujkálásnak, de azt hiszem, nem éreztem semmit. Zober halkan lépdelt a lépcsőkön, nem fordult hátra, csak ment egyenesen, mi pedig követtük egyetlen kérdés nélkül. Nem tudtam, hová megyünk, de voltaképpen mindegy volt. Bárhová megyünk, semmin nem változtat. A sorsunk eldőlt. Egyetlen dolgot tehetünk, várunk. Hogy mire vagy kire, lényegtelen volt már. Zober megállt egy ajtónál és elővett egy kulcsot. Kinyitotta az ajtót és intett, hogy menjünk be. Egy használaton kívüli szoba volt egy ággyal és egy szekrénnyel. Bementünk és megálltunk a szoba közepén. Zober megállt az ajtóban.

– Értesítem az igazgató urat. Addig olvassa el a levelét, Le Chatelier úr, gondolkodjon el azon, vajon mennyiben köszönhető a dolgok állása az ön makacsságának és önfejűségének. Az ajtót bezárom.

Kattant a zár és egyedül maradtunk.

"Fiam, Marc!

Megdöbbenve olvastuk leveled és bármennyire is szeretnénk azt mondani, megértettük és elfogadtuk, mégsem tehetjük. Levelem késői érkezésének oka, hogy édesanyádhoz orvost kellett hívni és bár fáj ezt leírnom, de a te leveled miatt. Mostanában nagyon sokat gondolkodom azon, vajon miért alakult így az életed és ezzel együtt a miénk is. Nem találok rá választ. A mi családunkban soha senki nem írt még ilyen levelet, mint te. Tisztelem a bátorságodat, amiért leírtad és elküldted, amiért felvállaltad az érzelmeidet és gondolataidat. Elfogadom azt, amit leírtál, de megérteni talán soha nem fogom. Tudom, mire gondolsz most. A fiam vagy, bármit is teszel és bárhogyan is érzel, aljasság lenne tőlem, ha ezért megtagadnálak, tehát nem teszem. De időt kell adnod ahhoz, hogy megérthessem, elfogadhassam azt, amit írtál. Időt kértem tőled - sok időt.

Nem kell a kollégiumban maradnod, megértem, hogy nem kívánsz ott lenni többet. Úgy döntöttem, hogy tanulmányaidat egy másik iskolában fejezed be, távol ettől a helytől, tehát beszéltem a f…-i iskola igazgatójával, aki némi rábeszélés után hajlandó volt arra, hogy felvegyen és ott folytathasd az életed. Remélem megérted, miért döntöttem így és elfogadod, hogy szükségünk van egy kis időre, amíg megértjük, ami történt és amíg te is megérted saját magad és esetleg ráébredsz, hogy az egész nem volt több, mint egy tévedés.

Május 17.-én érted küldjük Thierryt, aki elvisz F….-be és elrendezi a dolgaidat. Nemsokára ismét írok, remélhetőleg már édesanyád is saját kezűleg küldheti üdvözletét.

Szeretettel: apád"

Hitetlenkedve megfordítottam a papírlapot, de semmi nem volt rajta. Néhány odavetett sor, ennyit küldött az apám és minden, amit megtudhattam, csupa olyasmi volt, amit jobb lett volna soha meg nem tudni. Elolvastam még egyszer, bár szinte minden szó beleégett az agyamba. Nem tudom, miért akartam újra elolvasni, talán teljességgel bizonyos akartam lenni abban, hogy mindennek vége, hogy anyám, aki talán nincs is kórházban, bár apám ezt írta, talán nem is szólt vagy nem is szólhatott bele a döntésbe és hogy válaszként csak ennyit kapok. Összehajtottam a levelet. Most, hogy teljesen biztos voltam abban, hogy minden szavát jól értettem, nem akartam látni többé. "… és esetleg ráébredsz, hogy az egész nem volt több mint egy tévedés". Tévedés? Valóban nem értette meg a levelem és már nem is vágytam rá, hogy megértse. Nem akartam, hogy bárki is megértsen, nem akartam, hogy bárki is foglalkozzon velem, senkit nem akartam látni és nem akartam tudni semmiről. Davidra néztem, aki csendesen ült mellettem. Odanyújtottam neki a levelet és csendesen néztem, ahogy elolvassa.

– Vajon mennyi időnk lehet még? – kérdezte David.

– Talán néhány perc – válaszoltam.

– Mi lesz velünk? – kérdezte.

– Nem tudom. Talán találkozunk még. Muszáj, hogy találkozzunk.

– És ha nem? Ha megtiltják? Ha…

– Nem tudom, kedvesem. Nem hiszem, hogy bármit is tehetnénk. Egy dolog azonban biztos: bármi is történik, bárhová is kerülök, mindig szeretni foglak, jobban, mint az életemet.

David hozzám bújt.

– Én is szeretlek. Most már… talán azt is mondhatom, hogy te vagy az egyetlen, akit szeretek. Nem tudom, mi lesz velem nélküled… de tudom, hogy ha nem vagy mellettem, nem akarok tovább élni…

Döbbenten hallgattam. A gondolat is félelemmel töltött el, bár magam is gondoltam már arra, hogy ha elválasztanak tőle… hirtelen olyan dühöt éreztem, amilyet még soha. Miért kell ilyesmin gondolkodnunk? Miért kell attól félnünk, hogy soha többé nem láthatjuk egymást, miért kell bűnösnek éreznünk magunkat csak azért, mert szeretjük egymást? Miért látnak ebben rosszat és miért harcolnak ellene?

Nem tudom, mennyi időt tölthettünk el a szobában, talán órák voltak, talán csak percek. Komor gondolatok jártak a fejemben és minden pillanattal egyre komorabbak lettek. Végiggondoltam mindazt, ami ebben az évben történt velünk és bármennyire is igyekeztem reálisan végiggondolni a történteket, nem maradt kétségem afelől, hogy mindannak, ami történt, kizárólag Zober az oka. Magam elé képzeltem szikár alakját, szinte láttam magam előtt beesett arcát és a kezem ökölbe szorult. Gyűlöltem ezt az embert, teljes szívemből és úgy éreztem, bármire képes lenne azért, hogy elszakítson bennünket egymástól. Jacques-ra és Pierre-re gondoltam, arra a napra, amikor végig kellett néznem, hogyan hagyja el végleg a kollégiumot Biscombe. Eszembe jutott az a nap, amikor megfenyegettem Zobert. Talán ha megírom apámnak azt a levelet, talán ha kitartok eredeti szándékom mellett… meg kellett volna tennem az első adandó alkalommal. Azt hiszem, most megértettem, hogy Jacques nem csak azért ütötte meg Zobert, hogy segítsen neki hazajutni, hanem egyszerűen azért, mert… mert úgy érezte, hogy meg kell tennie. Elképzeltem Jacques arcát, valószínűleg a szemébe nevetett Zobernek, aki már semmit nem tehetett ellene. Igen, semmi kétség, mindenről Zober tehet, ez a nyomorult aljas féreg. Ökölbe szorult a kezem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire tudok gyűlölni. Megjelent előttem a vérfoltos csuhába öltözött Zober, amint az életéért könyörög és én a szemébe nevetek. Megindulok felé és látom a szemében a félelmet…

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, talán csak percek, de úgy éreztem, mintha napok óta lennék bezárva a kis szobába. Egyedül voltam. Zober elvitte Davidot és bár egyetlen szót sem szólt, mindketten tudtuk, hogy már nem látjuk egymást. Nem tudom, mit éreztem. Az utolsó pillanatban David lehúzta gyűrűjét és a kezembe adta. Sejtettem, hogy utoljára érintettem meg őt. Magamhoz húztam és megcsókoltam, de Zober elrántotta, kivezette és becsapta maga mögött az ajtót. Odaugrottam, de már be volt zárva. Ütni kezdtem az ajtót és követeltem, hogy nyissa ki, rángattam a kilincset, megpróbáltam betörni az ajtót, bár tudhattam volna, hogy minden erőfeszítésem hiábavaló. Nem tudom, meddig álltam az ajtó előtt, üvöltve és dörömbölve, hullámzott bennem a harag, az elkeseredés és a fájdalom. Nem tudom, mit akartam, mit tettem volna, ha sikerült volna kijutnom. David nevét üvöltöttem és addig rángattam a nehéz rézkilincset, amíg csak a kezemben nem maradt. Akkor lerogytam a földre és rázni kezdett a zokogás.

Ültem a szobában, hátamat az ajtónak vetve. Már nem sírtam, nem voltak könnyeim, csak néztem magam elé és sötét gondolatok között vártam, történjen valami. Elképzeltem, hogy David ott állt Leblanc előtt, aki azt hiszi, valami nagy veszedelemtől szabadította meg. Elképzeltem, ahogy Zober ott áll mögötte és arra gondol, sikerült megmentenie egy lelket. Egy lelket… egy ártatlan lelket… felnéztem. Lassan felálltam és odamentem a szekrényhez. Kinyitottam az ajtaját és belenéztem. Üres volt. Végigkutattam a zsebeimet, azt hiszem, a gyufát kerestem, amit a kertészlakban használtam, de a következő pillanatban eszembe jutott, hogy mindent visszatettem a padlódeszka alatti résbe, hogy legközelebb… de hiszem már nem lesz legközelebb. Elképzeltem az égő kertészlakot és arra gondoltam, meg kellene tennem. Már nincs értelme, ha mi nem használhatjuk, más se használja, inkább vesszen el örökre. Körülnéztem. Tekintetem megakadt az ágyon. Lassú mozdulatokkal elővettem a bicskát és kinyitottam. Végighúztam ujjam a pengén, a hideg acélpenge vészjóslóan csillogott. Felhajtottam a takarót és a bicskát határozott mozdulattal belevágtam a matracba, majd kihúztam és újra beledöftem. Éreztem, ahogy a számomra eddig semmitmondó eszköz használhatóvá vált és hirtelen megéreztem, mire való. Felhasogattam a matracot és valami furcsa borzongással néztem művemet. Felkaptam a párnát és végighasítottam, a benne lévő tollat módszeresen szétszórtam a szobában. Kárt akartam okozni, mindegy, mekkorát és mindegy, kinek, rombolni akartam és azt, hogy ez fájjon. Megfordítottam a matracot és a másik oldalát is végighasogattam, majd behajítottam a szoba sarkába. Tekintetem más célpontokat keresett, de rá kellett döbbennem, hogy már semmi nincs a szobában, amiben valódi kárt tudnék tenni. Aztán ránéztem a kezemre, amelyben a kést tartottam. Semmi más… csak én.

A sarokban álltam meztelenül, ruháim szétszabdalva, szétszórva hevertek a padlón. Lassan magam felé fordítottam a tenyerem és szemügyre vettem csuklómat. Sima volt és fehér, szinte tökéletes. Lassan ráillesztettem a pengét, lehunytam a szemem és vártam, magam sem tudom, mire. Néha aprót mozdult a kezem, megrándult és ilyenkor heves szívdobogás jött rám, szinte éreztem a húsomba vágó éles pengét, de semmi nem történt. Ennyire gyáva lennék? Nem! Megmarkoltam a bicskát és határozott mozdulattal megvágtam magam. A hirtelen éles fájdalom végigvonaglott rajtam, elejtettem a pengét és rámeredtem a kezemre, amelyből folyt a vér. Reszketni kezdtem, a lüktető fájdalom magamhoz térített. Nem tudtam, miért tettem és mit akartam elérni vele, de éreztem a fájdalmat és ez jó volt. Ahogy lenéztem, láttam, hogy a vér végigfolyik a tenyeremen és a padlóra csepeg. Szinte megbabonázva néztem a sötét foltot a padlón és igyekeztem leküzdeni a vágyat, hogy segítségért kiáltsak, dörömbölni kezdjek az ajtón vagy megpróbáljam elállítani a vérzést. Lehunytam a szemem és vártam. Hogy mire? Nem tudom. Tökéletes csend volt körülöttem, szinte hallottam, ahogy a vércseppek egymás után koppannak a padlón. A kezem furcsám zsibbadt, de nem foglalkoztam vele, egyetlen gondolat kezdett körvonalazódni bennem, újra és újra visszatért és valami furcsa öröm vagy megelégedettség töltött el.

Lépteket hallottam a folyosón, először csak alig hallhatóan, majd egyre hangosabban. Felnéztem és tudtam, hogy eljött a vég. A szoba közepére álltam. Hirtelen ötlettől vezéreltetve véres bal kezemet végighúztam a mellkasomon, vérvörös, maszatos sávot hagyva rajta. Reszkettem, de nem tudom, mitől, a hidegtől, a fájdalomtól, a gyengeségtől vagy valami mástól, amit nem tudtam néven nevezni. Hallottam, ahogy a kulcs elfordul a zárban. Kissé bizonytalanul lehajoltam és felvettem a bicskát. Jobb kezemben tartva felfelé fordítottam és úgy tartottam, hogy ne lehessen látni. A következő pillanatban kinyílt az ajtó.

Zober nem látszott meglepettnek, arcán a már jól ismert rideg kegyetlenség ült, amikor körülnézett a szobában. Tekintete elidőzött az összeszabdalt matracon, a szétszórt ruhákon, végül megállapodott rajtam. Végignézett meztelen testemen, a mellemen lévő véres sávon és végigkövette egy lehulló vércsepp útját, majd a szemembe nézett.

– Cuiusvis hominis est errare, nullius nisi insipientis in errare perseverare - mondta halkan. Tudta, hogy megértem szavait, de azt nem sejthette, milyen hatással lesznek rám. Álltam tekintetét, de nem mozdultam. Már tudtam, mi fog történni, csak hagynom kellett, hogy megtörténjen. Igyekeztem mozdulatlanul állni, de lábam remegett és pislognom kellett, mert már kissé homályosan láttam. Zober még állt egy darabig, aztán elindult felém. Tudtam, hogy segíteni akar, legalábbis abban, hogy viszonylagos épségben és saját lábamon hagyjam el a kollégiumot.

Újra elkaptam tekintetét, lassan lehullott róla a kegyetlenség álcája, már tudtam, hogy aggódik. Talán nem miattam, csak a helyzet kellemetlensége és a várható magyarázkodás kínos kötelessége miatt, de ez elég is ahhoz, hogy elkövesse azt a hibát, amelyre vártam.

Már csak néhány lépés. Sietett, mintha ezzel bármit is jóvátehetne. Keresztüllépett a földre dobott ruháimon. Már csak két lépés, már csak egy. Kinyújtotta felém karját, mintha csak magához akarna ölelni. Én is feléje nyújtottam véres bal kezem, mintha a segítségét kérném. Tekintetünk ismét találkozott és Zober megrándult, abban a pillanatban értette meg, mi történik. Véres bal kezemmel megkapaszkodtam sötét öltönyében, jobb kezem ujjait szorosan a kés markolata köré fontam.

– Sic semper tyrannis – suttogtam feléje, ugyanabban a pillanatban pedig már lendült is jobb kezem és hirtelen támadt erővel, minden dühömet beleadva ebbe a mozdulatba, a testébe döftem a kést. Bal kezemmel belekapaszkodtam ruhájába és magam felé húztam. Kétségbeesetten próbált védekezni, de nem tudott. Még egyszer, utoljára a szemébe néztem és megláttam benne azt, amire mindig is vágytam, a félelmet, a rettegést és a tudatot, hogy mindez már megváltoztathatatlan. Mindketten a padlóra zuhantunk, még hallottam ziháló lélegzetvételét és még mielőtt végleg körülventt volna a sötétség, még eszembe villant, hogy mégsem győztek le teljesen…