A karácsonyi vacsora maga volt a rémálom. Apám vidám volt, beszélgetett, kérdezősködött. Minden pillanatban attól féltem, hogy Marcel összeomlik és sírni kezd vagy megkérdezi apámat, miért titkolta el előle az apja halálát. Mindennél jobban vártam a vacsora végét, noha csak az előételnél tartottunk. A sült almát eszegettem és aggódó pillantásokat vetettem Marcelre, aki egykedvűen szeletelte az előételként feltálalt kolbászt. Igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, de ez kevéssé sikerülhetett, mert apám megkérdezte, mitől vagyok olyan feszült. Marcelre pillantottam, aki még mindig a tányérjával volt elfoglalva és úgy tett, mintha azon kívül semmi nem létezne. Azt válaszoltam, hogy alig várom már az ajándékosztást. Megpróbáltam úgy viselkedni, ahogy máskor szoktam, de annyira féltem, hogy a villa is remegett a kezemben, a gyomrom is fájt, nem volt étvágyam, erőltetnem kellett minden falatot. Soha nem gondoltam volna, hogy egy vacsora ennyire hosszú lehet. A desszert a kedvencem volt, Colette örömtől sugárzó arccal hozta be, büszke volt a süteményeire. Nem akartam megbántani, rámosolyogtam és hagytam, hogy egy hatalmas szeletet tegyen a tányéromra. Marcelre néztem, aki rám mosolygott és ettől jobban megrémültem, mintha rám kiáltott volna. Igyekeztem nem nézni rá többet és a vacsora végéig sikerült is. Nagyot sóhajtottam, amikor végre felálltunk az asztaltól.

A szalonban a feldíszített fenyőfa előtt kaptuk meg az ajándékokat. Apám először anyámnak adott át egy apró fekete dobozt és kezet csókolt neki, majd Marcel kapott egy nagy piros szalaggal átkötött csomagot, amelyet mosolyogva köszönt meg és azonnal bontogatni is kezdte. Apám hozzám lépett.

– A te ajándékod egy kissé más, mint a többieké. Már többször mondtam neked, hogy a Le Chatelier család felnőtt tagja vagy, de eddig csak a kötelességeidet soroltam és fontos döntésekre kényszerítettelek. Mától kezdve azonban mindez örömet is okozhat. A tegnapi napon nyitottam a számodra egy bankszámlát egy jelentős összeggel, amellyel szabad belátásod szerint rendelkezhetsz. Bár tudom, hogy nem akarsz bankár lenni, nem mondok le arról, hogy megtanítsalak néhány dologra, azt szeretném, ha a pénz világa nem lenne ismeretlen számodra.

Apám számára a pénz nagyon fontos volt, ez az ajándék valóban azt mutatta, hogy elfogad a család felnőtt tagjának. Természetesen tudtam, hogy az ajándék egyben egy újabb vizsga kezdete, egy újabb próba apám részéről, de egy cseppet sem bántam. Furcsa, de valóban örültem az ajándéknak és egy pillanatra még arról is elfeledkeztem, mekkora veszélyben vagyok. Marcelre néztem, aki elmélyülten forgatta ajándékát és hagyta, hogy anyám a haját simogassa. Felszaladtam a szobámba az aranyszínű papírba csomagolt szoborért és amikor visszatértem, Marcel elé álltam.

– Én ezzel az aprósággal szeretnék boldog karácsonyt kívánni! – mondtam és feléje nyújtottam a csomagot. Amikor átvette, egy pillanatra egymáshoz ért a kezünk és ettől az érintéstől összerándultam. Marcel megköszönte és nekiállt kibontani. Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy kihámozza a csomagolásból a fekete macskaszobrot. Amikor végre a kezében volt, sokáig nézte, forgatta, majd hozzám lépett és magához ölelt. Teljesen meg voltam zavarodva, úgy viselkedett, mintha nem történt volna semmi és ez talán rosszabb volt, mintha botrányt csapott volna. Lassan mozdultam és átöleltem, a mozdulat jólesett és amikor hozzásimultam, nem tudtam ellenállni a kísértésnek és arcon csókoltam. Nem szólt semmit, de amikor a szemébe néztem, úgy tűnt, mintha töprengene valamin.

A nap hátralévő részét a szobámban töltöttük. Nem aludtunk, hiszen a régi szokás szerint ott kellett lennünk az éjféli misén. Egymás mellett ültünk az ágyamon, de nem beszélgettünk. Marcel még mindig a kezében szorongatta a fekete macskát, minden olyan volt, mintha a délutáni tragédia meg sem történt volna. Néha, egy-egy pillanatra talán még én is elhittem, hogy az egészet csak képzeltem, de valahol belül éreztem, hogy a baj már megtörtént. Úgy éreztem, ennél különösebb és félelmetesebb helyzetbe még nem kerültem. Tudtam, ha elmondja apámnak, ami délután történt, mindennek vége. A legrosszabb az volt, hogy nem tudtam megmondani, képes lenne-e megtenni, mint ahogy azt sem, egyáltalán szándékában áll-e. Legszívesebben megkérdeztem volna, mit gondol, de nem mertem, így hát ott ültem mellette és vártam, mi történik.

– Amikor apám kivitt a kikötőbe, azt mondta, nagyon erősnek kell lennem – szólalt meg Marcel.

– Azt mondta, mindennél jobban szeretné, ha vele maradnék, de nem akarja, hogy veszélybe kerüljek. Azt mondta, nálatok biztonságban leszek és semmi miatt nem kell aggódnom. Emlékszem, hogy akkor azt mondtam neki, vele akarok maradni és nem érdekelnek a veszélyek. Tudtam, hogy azért küld el, mert szeret, de akkor haragudtam rá, nem akartam idejönni, nem akartam elszakadni tőle. Azt mondtam neki, ha azt akarja, hogy szeressem, ne küldjön el. Akkor csak annyit mondott, egyszer még meg fogom bánni ezeket a szavakat, de lehet, hogy akkor már késő lesz. Most már bocsánatot kérnék tőle.

Átkaroltam a vállát és magamhoz húztam.

– Úgy szeretném, ha meg tudnálak vigasztalni.

– Ne aggódj értem – mondta. Rám nézett, tekintete komoly volt, már nem láttam benne szomorúságot, inkább valami furcsa eltökéltséget. Mintha néhány óra alatt egészen felnőtt volna. Nem tudtam, mit várhatok tőle, de nem mertem rákérdezni.

– Azt hiszem, most jobb lenne, ha egy kicsit egyedül maradhatnék – mondta. Levettem a kezem a válláról és hagytam, hogy elmenjen. Egy kicsit megkönnyebbültem, amikor becsukta maga mögött az ajtót és egyedül maradtam, Marcel látványa arra a veszélyre figyelmeztetett, amelybe önmagamat sodortam. Egy pillanattal később rájöttem, hogy nélküle még rosszabb. Tudni akartam, merre jár, kivel beszél és mit mond. Úgy éreztem, bármelyik pillanatban elmondhatja valakinek, hogy elárultam a titkot, talán apám most lépked felfelé a lépcsőn, hogy felelősségre vonjon. Ismerve a családi szokásokat, talán jobb lenne, ha én mondanám el. Elképzeltem a jelenetet, láttam magam előtt apám szigorú arcát és tudtam, hogy semmit nem tehetek, Marcel kezében vagyok és ő talán nem is tud erről.

A mise éppen olyan unalmas volt, mint előző évben. Legszívesebben otthon maradtam volna, de nem tiltakoztam, a régi szokás és az illem miatt ott kellett lennünk. Nem igazán figyeltem a mise menetére, a hangulat sem fogott meg, inkább a templom díszeit nézegettem, a festményeket a falon, az aranyozott gyertyatartókat és a faragványokat. Jobbra mellettem apám ült, anyám az ő jobbján. Balra Marcel, aki nagyon csinos volt új fekete öltönyében, bár amikor először megláttam, egy kissé megijedtem. Jómagam világosabb öltönyben voltam és apám sem fekete, hanem sötét grafit színű öltönyt vett. Úgy éreztem, Marcel fekete ruhája üzenni akart nekünk és kissé félve néztem apámra, aki Marcel fejét megsimogatva kérdezte, miért választotta ezt a ruhát. Marcel azt mondta, így szokta meg, Jean-Francois-val mindig feketében voltak a misén. Mindezt a megszokott kedvességgel mondta, de én meg voltam győződve arról, hogy ezzel is arra akart célozni, amit megtudott. Amikor imára kulcsolt kezekkel ült mellettem, biztos voltam abban, hogy apjáért imádkozik, bár úgy emlékeztem, mintha Jean-Francois sem lett volna őszintén vallásos. Nem furcsálltam a dolgot, vissza tudtam emlékezni arra a napra, amikor magam is imádkoztam valamiért, ami akkor talán ugyanilyen reménytelennek tűnt. Biztos voltam abban, hogy előbb vagy utóbb, de apámnak szembesülnie kell azzal, hogy Marcel mindent tud. Talán még ma, talán egy hét, egy hónap múlva. Lehetséges, hogy csak akkor tudja meg, amikor majd behívja Marcelt a dolgozószobájába és arra kéri, üljön le és legyen erős, mert szomorú dolgot kell mondania. Várnom kell, ismét csak várnom. Ebben már volt gyakorlatom. A sorsom azonban Marcel kezében van.

Az úton hazafelé keveset beszéltünk, Marcel a gyűrűjével játszott, én komor gondolataim közepette bámultam ki az ablakon és vártam, hogy végre hazaérjünk. Otthon szinte azonnal ágyba bújtam, egyrészt mert már késő volt, másrészt mert egyedül akartam maradni a gondolataimmal. Marcel is csendesen a szobájába vonult és úgy tűnt, lassan minden elcsendesedik. Csak feküdtem a sötétben és azon töprengtem, mit tehetnék. Beszélnem kell Marcellel és el kell mondanom neki, mekkora veszélybe kerülök, ha elmondja, amit tőlem hallott. De ehhez többet kell mesélnem neki, mint amennyit szeretnék. Már így is kiszolgáltatott vagyok, ha beszélnék neki mindarról, ami idáig vezetett, még nehezebb helyzetbe jutnék.

De miért akarna rajtam bosszút állni? Nem én titkoltam el előle Jean-Francois halálhírét, hanem apám, én csak hallgattam, mert ígéretem alapján hallgatnom kellett. Ha most is hallgatok, soha nem tudom meg, mire készül Marcel. Ha beszélek vele, talán sokkal többet kell mondanom neki, mint amennyit szeretnék. De Marcel a testvérem vagy legalábbis valaki, akit testvéremnek kell tekintenem. Most már ő is a család tagja és az is marad, bármi történjen is. Nem tehetek mást, beszélnem kell vele, hiszen előbb vagy utóbb megtudná, hogy David létezik és azt is, ami emiatt történt velem és velünk. Meg kell bíznom benne és kockáztatnom kell, ha ugyanis félreérti vagy nem akarja megérteni, már nem csak azért kell félnem apámtól, mert megszegtem az ígéretemet, de bizonyára azért is haragudni fog, mert olyasmit meséltem Marcelnek, amiről ő sem szívesen hall.

A karácsony két napja úgy telt el, hogy nem jutottam közelebb céljaim megvalósításához. Sokat voltam Marcel közelében, együtt játszottunk, de szinte alig beszélgettünk és ez olyan furcsa volt, hogy nem is értettem, anyáék miért nem figyelnek fel rá. Egyszer-kétszer megpróbáltam szóba hozni a dolgot, de Marcel nem akart beszélgetni. Már csak abban reménykedtem, hogy ha eddig nem szólt senkinek, ezután sem fog. Karácsony második estéjén azonban olyasmi történt, amire nem számítottam. Este, miután lefeküdtem, Marcel bekopogott hozzám. Természetesen beengedtem. Amikor megláttam az ajtóban állva fehér hálóingében, deja vu érzésem támadt, de óvakodtam attól, hogy ennek nagy jelentőséget tulajdonítsak.

– Nem tudtam elaludni – mondta. – Idejöhetek melléd?

– Persze – válaszoltam meglepetten. Nem számítottam arra, hogy erre fog kérni. Bebújtunk az ágyba és magunkra húztuk a takarót. Azt vártam, hogy hozzám bújik vagy legalábbis közelebb húzódik, de nem tette, csak feküdt mellettem és a mennyezetet bámulta.

– Leoltsam a lámpát? – kérdeztem.

– Ahogy gondolod – válaszolta. Úgy gondoltam, sokkal könnyebb lesz úgy beszélnem, ha közben Marcel nem láthat, tehát lekapcsoltam és a sötétben visszamásztam az ágyba.

– Rosszul érzem magam amiatt, ami történt – mondtam. Nem gondoltam, hogy válaszol, de azért vártam egy kicsit, mielőtt folytattam volna.

– Szerettem Jean-Francois-t, egyáltalán nem olyan volt, mint a többi nagybátyám, velük talán soha nem beszélgettem igazán. Amikor apám elmondta, hogy már… nem él, nagyon sajnáltam, de annak örültem, hogy itt vagy nálunk. Nem tudom, pontosan mit érzel, de én megesküszöm neked, hogy szeretünk és… Marcel… hallasz?

– Igen – mondta csendesen.

– Kérlek, mondj valamit. Lelkiismeret-furdalásom van és félek. Apám nem akarta, hogy megtudd és én elárultam. Ha ezt megtudja, meg fog büntetni.

– Nem mondtátok el, amit nekem kellett volna elsőként megtudnom. Marc, ő az én apám volt, az egyetlen ember, aki nekem maradt.

– Miattad tette, hidd el. Azt akarta, hogy csak akkor tudd meg, ha már látod és elhiszed, hogy nálunk biztonságban vagy. Marcel, nem tudok mást tenni, mint hogy újra és újra elismételjem, hogy szeretünk és azt akarjuk, hogy itt legyél velünk.

– Amikor Bayeux-ban laktunk, mielőtt átmentünk volna Angliába, egy öregembernél laktunk, apám neki segített a munkában. Sokat beszélgettem vele, úgy hívtam, hogy Pierre apó, mert nagyon kedves volt, mintha csak a nagyapám lett volna. Mesélt a gyerekkoráról is, néha egész este az ő történeteit hallgattuk. Meghaltak a szülei és a nagybátyja nevelte fel. Megborzongtam, valahányszor erről mesélt, mintha csak megéreztem volna, mi fog történni. Azt gondoltam, nem akarom, hogy velem is ez történjen. Szomorú történetek voltak, nagyon szomorúak és Pierre apó néha könnyezett, miközben mesélt, pedig már hatvan év telt el azóta. Nem akartam, hogy egyszer velem is ez történjen.

– Nem tudom, miről szóltak azok a történetek, de azt tudom, hogy itt nem kell félned. Marcel… bármit megtennék azért, hogy megbékélj a helyzettel, bármit kérhetsz tőlem, csak azt akarom, hogy bocsáss meg nekem és próbálj meg a család tagjaként tovább élni.

– Miért vagy velem ennyire kedves? – kérdezte.

– Azért, mert szeretlek – mondtam.

– Mit tettem ezért? – kérdezte. Kissé meglepődtem a kérdésen, de válaszoltam.

– Nem kellett tenned semmit, az első perctől szerettelek.

Marcel nem válaszolt, de hallottam, ahogy felsóhajtott. Bármit megtettem volna, hogy megértse, nincs egyedül és én mindig mellette leszek. Szerettem őt, ugyanúgy, mint Jacques-ot és Davidot, mégis másként.

– Tudom, hogy el vagy keseredve és tudom, mennyire fáj, de hidd el…

– Marc, erre nincs szükség – szakított félbe. – Ne aggódj, nem fogok sírva fakadni és nem fogom sajnáltatni magam azért, amiért ez történt velem. Szomorú vagyok, nem is kívánhatod, hogy ne gyászoljam meg az apámat, de nem kell, hogy sajnálj. Nem vagyok olyan gyenge, mint amilyennek gondolsz.

– De én nem…

– Ne beszéljünk erről többet, Marc. Tudom, hogy jót akarsz és azt is tudom, hogy szeretsz. Tudom, hogy valóban mindent megtennél azért, hogy jól érezzem magam. Azt is tudom, hogy bajba kerülnél, ha elmondanám Antoine bácsinak, amit tudok. Sokkal többet tudok, mint gondolnád. De nem akarok és nem is fogok bajt hozni senkire. Biztos lehetsz benne, hogy tőlem senki nem fogja megtudni.

– Köszönöm, Marcel.

Hosszú csend következett. Marcel őszintesége megnyugtatott, de némileg meg is lepett. Soha nem gondoltam volna, hogy ez a törékeny kisfiú, aki számomra inkább hasonlított egy angyalra, mint valódi kisfiúra, ennyire kemény és határozott képes lenni.

– Emlékszel még arra, amikor a szoborról beszélgettünk? – kérdezte Marcel.

– Persze, hogy emlékszem – válaszoltam.

– Még mindig hasonlítok rá?

– Azt hiszem, igen.

– Akkor jó – mondta. Ismét csendesen feküdtünk egy darabig és azon gondolkodtam, amit mondott. Vajon honnan jutott eszébe a szobor? Miért akarta tudni, hogy hasonlít-e rá? Vajon jelent ez valamit vagy csak csaponganak a gondolatai, mint nekem? Hirtelen nagyon megsajnáltam és azt hiszem, megéreztem valamit abból a kilátástalanságból, ami most körülvette.

Marcel hirtelen felém fordult. A szemem már régen hozzászokott a sötétséghez, láttam, hogy engem néz.

– Miért csókoltál meg, ott a tengerparton? – kérdezte.

– Miért kérdezed?

– Tudni szeretném – mondta halkan. Elgondolkodtam, mit mondhatnék neki.

– Mert meg akartam mutatni, hogy szeretlek – mondtam. Marcel néhány pillanatig töprengett, majd hozzám hajolt és ajkait az enyémhez érintette. Nem volt ez valódi csók, csak egy halvány, kissé ügyetlen, de mégis csodálatos mozdulat, ami számomra azt jelentette, hogy Marcel szeret. Viszonoztam a csókot és pontosan tudtam, hogy ez testvéri csók volt és semmiben nem hasonlított ahhoz, amelyet Davidnak vagy Jacques-nak adtam volna. Mosolyogva feküdtem az ágyon és azt hiszem, egy kicsit boldognak éreztem magam.