Miután a férfi eltűnt, Javier szemügyre vette az érméket, megvizsgálta őket és úgy találta, nem hamisak. Az összeg hihetetlenül nagy volt, ennyit talán egy hét alatt sem koldulhatott volna össze, rögtön el is rejtette a ruhájában és arrébb ment, nehogy valaki felfigyeljen rá.

A templom oldalában leült egy kőre és átgondolta a történteket. A férfi furcsán viselkedett, de pénzt adott és életet ígért. Mintha nem is érdekelné, hogy beteg és úgy beszélt, mintha tényleg képes lenne arra, hogy életben tartsa őt. Vajon ki lehet ez az ember? Nem először látta, néhány hete jelent meg a téren, a vásárban forgolódott, néha azt is látta, ahogy nagy csomagokkal távozik, amelyeket a kofák körül munkát keresgélő fiúk vittek utána. Úriembernek tűnt, akiben meg lehet bízni.

Úgy döntött, elmegy a Francia kocsmájához, bár csak annyit tudott, hogy az valahol a város másik felében van. Az órát sem ismerte, csak abban volt biztos, hogy tizenegykor már sötét van, de még nem zártak be a kocsmák.

Előtte azonban olyasmit tett, amire már nagyon régen nem volt példa. Elment a kofákhoz és vett magának egy egész sült csirkét. Nem ment könnyen, többen elzavarták, még a hátán is végigvágtak egy vastag bőrszíjjal, de az egyik kofa elfogadta tőle a pénzt és egy botra tűzve odanyújtotta neki a csirkét, aztán intett, hogy tűnjön onnan. Javier elégedett volt, félrevonult és megette a csirkét. Lassan és élvezettel evett, leszopogatta a csontokat, majd odahajigálta az ott várakozó kóbor kutyáknak. Ha a sors könyvében úgy van megírva, hogy ma este meg kell halnia, legalább az utolsó vacsorája fejedelmi volt.

Egy-két órával később feltápászkodott és elindult, hogy megkeresse a kocsmát. Néha megállt egy-egy járókelő előtt és tisztes távolságból, udvarias meghajlással kísérve útbaigazítást kért, gondosan elkerülve a látszatát is, hogy pénzt koldulna. Már sötét volt, mire a térre ért, amelynek egyik oldalát egy nagy, fából ácsolt kétszintes ház foglalta el. Ablakai nyitva, odabentről zene, kiabálás és sikongatás hallatszott, bizonyítékául annak, hogy megtalálta a Francia kocsmáját.

Megállt a tér közepén lévő szobor előtt, leült, hátát nekivetette a talapzatnak és várt. A vaskos faajtó szinte percenként nyílt, italra és szórakozásra szomjas emberek mentek be vagy dülöngélő és szomjasnak egyáltalán nem tűnő emberek jöttek ki rajta. Egyikük sem törődött vele, csak egy tengerészkülsejű férfi mérte végig, majd furcsa sóhajjal feléje dobott egy rézpénzt és továbbsétált.

Javier az érmét ujjai között forgatva azon tűnődött, vajon ez lesz-e élete utolsó estéje. Talán átvágott nyakkal éri a reggel valami félreeső sikátorban. Vagy életben lesz, de azt fogja kívánni, bár ne így lenne? Nem akarta elhinni, hogy így végzi.

Pontban tizenegy órakor az ajtónyílásban megjelent a fekete hajú férfi. Javier felállt és elindult feléje, de az idegen csak intett, hogy kövesse. Hosszú léptekkel haladt végig a városon, egyszer sem nézett hátra és Javiernek igencsak szednie kellett a lábát, nehogy lemaradjon. Csak mentek a sötét és néhol elég félelmetes utcákon, az ismeretlen meg sem torpant, ha egy-egy veszekedő vagy verekedő részeg csoport mellett haladt el és azok mintha észre sem vették volna, hogy egy jómódúnak tűnő úr sétál el mellettük. Javier már fáradt volt, legszívesebben megállt volna, de félt attól, hogy szem elől veszti a férfit.

Felismerte a környéket, a kikötő felé tartottak, már látszottak az árbócok és a vitorlák, a tenger sós szaga is egyre erőteljesebbé vált. Végigmentek a kikötőhöz vezető széles úton, min­denhol bálák, fából ácsolt ládák és áruszállító kocsik, lovak prüszkölése hallatszott és távoli énekszó. A férfi csak ment, egyenletes léptekkel, jelét sem adva annak, hogy hajlandó lenne megállni.

Javier egyre fáradtabban vonszolta magát, többször is megbotlott. Felszisszent, amikor egy éles kődarab felsértette a lábát, de csak ment tovább. Újabb néhány percnyi fájdalmas gyaloglás után megkönnyebbült sóhajjal látta, hogy vezetője megáll egy hajó előtt.

Öröme nem tartott sokáig, mert meglátta a hajóhoz vezető keskeny pallót. Nem tudott úszni, de már látott ember vízbe fúlni, így óvatos maradt. A férfi elindult felfelé a pallón, majd félúton visszafordult és intett neki, hogy kövesse, de a fiú sápadtan rázta meg a fejét. Nagyon félt attól, hogy az idegen egyszerűen otthagyja, de képtelen volt elindulni. A férfi nézte egy darabig, majd lesietett a pallón, egyszerűen felkapta és felcipelte, majd letette a fedélzeten.

A fiú görcsösen kapaszkodott a korlátba, az első tárgyba, ami a keze ügyébe került és megpróbált nem levegőért kapkodni. Úgy érezte, bármi is volt az, ami miatt megtetszett ennek az embernek, éppen most rombolja le a félelmével. A férfin azonban nem látszott, mire gondol, kifejezéstelen arccal nézte a fiút, ahogy megpróbál úrrá lenni a pánikon. Várt egy kicsit, aztán megragadta a fiú vállát és a fedélzet hátsó részéhez vitte, ahol egy nagy dézsa állt, mellette egy háromlábú szék, rajta valami fehér, vastag szövetdarab.

– Vetkőzz le, mindjárt visszajövök – mondta és elment, Javier hallotta csizmáinak kopogását a falépcsőkön, amelyek a hajó gyomrába vezettek. Most már biztos volt benne, miért kellett idejönnie és egyre kevésbé tetszett neki a dolog.

Amióta beteg lett, senki sem fizetett neki ilyesmiért és ezen nem csodálkozott, amikor fürdéskor végignézett saját testén, neki sem lett volna kedve bármit is kezdeni a vézna, áttetszően fehér bőrű, szemlátomást beteg fiúval. Lassan kibújt a ruháiból és maga mellé dobta a földre, közben hálás volt a sorsnak, amiért éjszaka van és senki sem látja.

Néhány perc múlva a férfi ismét ott állt előtte. Félmeztelen volt, domború mellkasa, izmos karjai kétségtelenné tették, hogy igen nagy testi erővel bír és hogy semmi esélye sem lenne ellene. Javier szemügyre vette a mellkasán lévő cirkalmas tetoválást, amely valami furcsa, kettős körbe zárt alakzatot ábrázolt, benne szögletes betűkkel valami felirat. Javier nem tudott olvasni, de annyit sejtett, hogy a szövegnek komolyabb jelentése van. Nem feltételezte volna egy ilyen emberről, hogy olyan primitív tetoválást készíttet magának, amilyeneket a tengerészek viselnek.

– Throd wgah'n an Quassianan – mondta az idegen. – Ez van odaírva, később azt is megtudod, mit jelent.

Nem volt ideje töprengeni a furcsa szavakon, mert a férfi egyetlen mozdulattal felemelte és beleállította a dézsába, amely félig volt töltve valami nagyon jó illatú vízzel, majd felvett a székről egy tenyérnyi méretű, sárgásfehér szappandarabot és nekiállt, hogy lefürdesse.

Javier megadóan tűrte, hogy minden porcikáját jó alaposan lemossák és átdörzsöljék a szappannal. Nem volt jó érzés, mert az idegen nem mutatott különösebb kíméletet és néha úgy érezte, tenyérnyi darabokban válik le a bőre, ami már csak azért is furcsa volt, mert ahol fehér foltok tarkították, ott semmit nem érzett. Miután végeztek, Javier úgy érezte, még soha életében nem volt ennyire tiszta és ebben igaza is volt.

Az idegen felemelte és letette a dézsa mellé. Javier maga elé kapta a kezét, de aztán rájött, hogy valószínűleg nem azért van itt, hogy szégyenlős legyen. A férfi végignézett rajta és ő kihúzta magát, hogy a lehetőségekhez képest jól mutasson.

– Szárítsd meg magad, kölyök – mutatott a székre, azzal sarkon fordult és elment. Javier élvezettel bontotta ki a nehéz, hófehér törölközőt. Beleburkolózott és egy ideig csak élvezte a puhaságát, aztán jó alaposan megtörölközött. Mire végzett, meghallotta a férfi lépteit, aki megállt a lépcső tetején és intett neki, hogy kövesse.

Lementek a hajó gyomrába, egy nagy kabinba, ahol Javier egy hatalmas ágyat látott, egy asztalt, rajta mindenféle könyvekkel, egy térképpel és egy furcsa, kéttenyérnyi szürke hengert, amiről nem tudta, mi lehet.

A férfi leültette az ágyra és elé állt. Javier úgy vélte, itt az ideje, hogy megszolgálja a pénzt és a fürdetést, lesiklott az ágyról és térdre ereszkedve a férfi nadrágja felé nyúlt, hogy kioldja az övét. Legnagyobb meglepetésére a férfi lefogta a kezét és talpra segítette, a törölköző a földre hullott. Javier belenézett a fekete szemekbe.

– Nem ezért hoztalak ide. Ha hálás akarsz lenni, találj ki valami mást.

Javier lehajtotta a fejét és nem értette a dolgot, ezt eddig még senki sem utasította vissza.

– Bocsáss meg uram… de akkor miért vagyok itt?

– Mert ki akarom deríteni, alkalmas vagy-e arra, hogy magam mellé vegyelek és tanítsalak. Azóta figyellek, amióta megérkeztem ide és azt gondolom, te több vagy, mint ezek itt körülötted, nem arra születtél, hogy koldus legyél.

Javier sápadtan hallgatta a férfit. Még soha senki nem beszélt így vele. Talán mégsem várta hiába a csodát?

– A nevem Juan Carlos Vasquez, egyelőre legyen elég ennyi. Nehéz lenne elmondani, pontosan miért is gondolom azt, hogy te vagy az, akit magam mellett akarok tudni és még nehezebb lenne elmagyaráznom, hogy ez mivel jár. Elégedj meg annyival, hogy nem akarok ártani neked.

– Nem igazán értelek, uram...

– Tudom. Talán jobb lenne, ha elmondanék mindent, de nem lennél képes elsőre megérteni és úgy reagálni, ahogy azt elvárnám.

– Megijesztettél, uram, mégis arra kérlek, mondd el most, amit tudnom kell. Az életem a kezedben van, úgy indultam el hozzád, hogy akár ma este is meghalhatok. Azt hiszem, bármit mondasz, képes leszek elviselni.

Vasquez elégedetten nézett rá. Tudta, hogy a fiú fél tőle és azon töpreng, vajon megbánja-e majd, hogy eljött vele. De azt is látta, hogy szembe akar nézni a félelmével és ez jó jel volt. Valószínűleg megtalálta, akit keresett.

Azt gondolta, legyen ez az első próba. Leült hát Javier mellé az ágyra és beszélni kezdett. A második mondat után Javier elsápadt és keresztet vetett, a harmadik után pedig ájultan hanyatlott végig az ágyon.

 ♦

Az első próbát második követte, majd egy harmadik és egy negyedik. Egy idő után Javier már nem számolta. Miután felfogta, hogy a csoda, amelyre várt, bekövetkezett, még ha nem is olyan formában, ahogy számított rá, elhatározta, mindent megtesz azért, hogy megszolgálja Vasquez bizalmát. Rengeteget tanult, sokkal többet, mint azt valaha is gondolta volna és megismerkedett egy teljesen új világgal, amely nem volt tökéletes és még kevésbé volt biztonságos, de mégsem bánta, hogy így alakult az élete. Felismerte, hogy amit Vasquez ajándékozott neki, sokkal több, mint amit bárki más adhatott volna.

Aztán csak teltek az évek.

És teltek.

És teltek…