Utazás közben jutott eszébe, hogy megcsináltatja a kardot. Hirtelen ötlet volt, nem volt teljesen meggyőződve arról, hogy ezt kell tennie. Vasquez most végignézne rajta és csak annyit mondana: hülye vagy, fiam. Talán igaza is lenne, de mit csináljon, ha ennyire akarja, hogy megtörténjen?

Hogy minek kell megtörténnie? Társat kell találnia. Úgy érezte, ebből a szempontból szinte reménytelen a helyzete. Juanita, Alene vagy bárki más a fajtájából nem sokat foglalkozik ezzel, ők valamiért nem akarnak maguk mellé senkit. A vámpírok magányos lények. Persze a szex egészen más, megszámlálhatatlan alkalommal látta már Vasquezt, amint éppen azon ügyködik, hogy az ágyába vigyen egy nőt, Alene-t is látta már párszor az ágyban és ő is megtalálta azokat, akikkel ágyba bújhatott. A különbség annyi volt közöttük, hogy ő nem elégedett meg ennyivel, neki egy olyan ember kellett, akivel nem csak egy éjszakát tölt együtt.

Vasquez azt mondta, hogy még túl fiatal és majd elmúlik. Javier gúnyosan megjegyezte, hogy amikor ő fiatal volt, még nem ismerték a gőzgépet. Vasquez azt felelte, az ő fiatalkorában pedig még a tüzet sem. Persze hazudott, de abban igaza volt, hogy Javier még mindig úgy viselkedett, mintha tényleg annyi idős lenne, amennyinek látszik. Ő különbözik mindenkitől.

Még a fajtársaitól is.

A vámpír éjszakai lény, a nappali fény elpusztítja. Senki sem tudja, miért, talán valami sugárzás lehet az oka, ami a napból árad. Ezért a nappalokat sötét helyeken töltik, bár nem koporsóban, ahogy azt az emberek gondolják. Az ezüstöt sem kedvelik, mivel képes szinte azonnal szétégetni a testüket, hatalmas, gyorsan terjedő és hihetetlenül fájdalmas sebeket okoz, amelyek alig gyógyulnak és akár hónapokig tartó szenvedést is okoznak, ha ugyan nem halnak meg abban a pillanatban, amikor érintkeznek vele.

Ez mindig is így volt, évszázadokon vagy évezredeken keresztül, egészen addig a napig, amíg Vasquez fel nem bukkant. Senki nem tudja, hol volt addig a napig, merre járt és hogyan élt, egyszer csak megjelent és onnantól kezdve minden megváltozott. Nappal is képes volt mozogni, a napfénynek semmiféle hatása nem volt rá és mindkét kezén ezüstgyűrűt viselt, de ugyanolyan gyors és erős volt, mint a többiek. A többi vámpír persze nem fogadta be, féltek tőle, mert több volt, mint ők és azt hitték, föléjük akar kerekedni és uralkodni rajtuk.

Ez persze baromság volt, de a vámpírok sosem az eszükről voltak híresek. Reménytelenül konzervatívak voltak, bár az a kifejezés, hogy vaskalapos és szűklátókörű, sokkal jobban illik rájuk. Az idős emberek általában nem tartanak lépést a társadalmi, technológiai vagy bármilyen más jellegű fejlődéssel, pedig ők közösségben élnek, mi várható olyan lényektől, akik ugyan az emberek között, de mégis tőlük minden tekintetben elkülönülve élnek? Többek között ezért nem használtak lőfegyvert sem.

A kard a vámpírlét egyfajta szimbóluma, az erőé, a régimódi tudásé és persze azé a mára már szinte teljesen elfelejtett technikáé, amely a kardok előállításához szükséges. Ma már csak egyetlen vámpír létezik, aki képes kardokat készíteni, ez Alene. Egyszer majd továbbadja tudását valakinek, aki átveszi a helyét és folytatja a kardkészítést. Javier úgy gondolta, talán még élni fog, amikor ez megtörténik. Talán nem. Alene sokkal idősebb nála és egyike a felvilágosult és intelligens vámpíroknak, akiket nagyon kedvelt. Sokat tanult tőle és nem egyszer megmentette már az életét.

Nem mondhatta tehát, hogy egyedül van. Ott van Vasquez, akit ugyan már hosszú évek óta nem látott, de bármikor megkereshette. Aztán ott van Juanita, aki a testvére, bár nem abban az értelemben, ahogy azt az emberek gondolják. Nincs köztük vérségi kapcsolat, bár ez röhejesen hangzik, hiszen a közöttük lévő kapcsolatnál vérségibb nem létezik. Őt is Vasquez változtatta át, ezért Juanita a testvére. Rengeteg időt töltöttek együtt és Javier nagyon szerette, bár önfejű volt és hosszú távon elég idegesítő. Elmehet Alene-hez is, bár néha elég kényelmetlen dolog a közelében lenni, hiszen éjjel-nappal testőrök vigyázzák, mivel ő az Angyalok elsődleges célpontja.

Igen, az Angyalok. Ha a kitaszítottság, az a tény, hogy sem a vámpírokhoz, sem az emberekhez nem tartozik és a magány nem lenne elég, ott vannak még az Angyalok. Ők azok, akiket mindenkinél jobban gyűlölt. Leginkább miattuk bizonytalanodott el. Ha elmondja Dávidnak, milyen életet kell élnie mellette, vajon vállalja-e? Ő nemet mondana, de Dávidot hajtja a bosszúvágy és az iránta érzett szeretet. Úgy érezte, ha átváltoztatná a fiút, mindketten boldogok lennének. Persze az is lehet, hogy nem. De ez csak akkor derülhet ki, ha megteszi. Megteszi? Jól érzi, hogy Dávid alkalmas erre az életre vagy csak nem akarja észrevenni azokat a jeleket, amelyek az ellenkezőjét bizonyítanák?

Nem szeretett ezen gondolkodni, nehogy kiderüljön, hogy ismét téved, de valamin töprengenie kellett. Valamin, aminek nincs köze Jacques-hoz. Nem akart rá gondolni, mert nagyon szomorú lett volna. Ehhez képest azon töprengett, mennyire rossz vámpírnak lenni, holott egyáltalán nem az. Legalábbis nem mindig.

Felsóhajtott. Más mindent odaadna, hogy olyan hatalma legyen, mint neki, képes legyen karddal bánni, leugrani egy hatemeletes ház tetejéről úgy, hogy amikor leér a földre, ne törje ki a nyakát, képes legyen bárkit megölni egy mozdulattal, ő meg itt siránkozik, ami szintén szomorúvá teszi, ennyi erővel gondolhatna Jacques-ra is.

Mire odaért a ház elé, már nagyjából rendbe hozta magát, külsőleg és belsőleg egyaránt. Tudta, hogy nem számíthat vidám találkozásra, de ez egyértelmű volt, nem ez volt az első utolsó találkozás az életében. Már a kapu előtt elfogta valami rossz érzés és ez más volt, mint amire számított. Hiába kereste az ismerős nevet a levélszekrényen. A házba könnyedén bejutott, a lakást is megtalálta, még emlékezett rá, bár hosszú ideje nem járt erre és emiatt egy kicsit szégyellte magát. Az ajtón sem Jacques neve szerepelt azon a régimódi réztáblácskán, amelyre emlékezett, helyette egy sima papírcetlit talált egy teljesen idegen névvel. Biztos volt benne, hogy Jacques nem költözött el, egész életét itt töltötte és azt mondta, itt is akar meghalni. Lehet, hogy későn érkezett? Talán hibát követett el, amikor úgy döntött, először Alene-t keresi fel, bár mindössze egyetlen nappal érkezett később, mint tervezte.

Némi gondolkodás után a legegyszerűbb megoldást választotta, becsengett és várt. Az ajtó mögül mozgást hallott, érezte, hogy bárki is van odabent, az nem lehet Jacques. Az ajtó lassan nyílt, egy huszonéves, kopaszra nyírt fejű, meztelen felsőtestű férfi dugta ki a fejét a nyíláson. Javiert meglepte a férfi felől érkező energiahullámok formátlansága, tompasága. Ismerte ezt az állapotot és pontosan tudta, mi okozza, ez még jobban aggasztotta. Mit keres egy drogos a barátja lakásában?

– Mi van?

– Jacques-ot keresem, itthon van? - kérdezett vissza hasonló udvariassággal és megpróbált belesni a lakásba. A sötétben ugyan jól látott, de a férfi testével takarta az ajtónyílást.

– Már nem lakik itt – mondta a férfi és be akarta csukni az ajtót, de Javier nem hagyta. Közelebb lépett és bal kezét az ajtóra tette.

– Meghalt?

– Nem t’om, na húzzá’ innen.

Az ajtó becsapódott. Egy ideig bámulta az ajtót és azon töprengett, betörje-e. A lakásból csak egy ember jelenlétét érezte, tehát Jacques valóban nincs itt. De vajon hol lehet? Körülnézett. Úgy emlékezett, az egyik lakó jóban volt vele. Becsengetett a szomszédhoz. Néhány másodperc múlva egy öregasszony jelent meg az ajtóban.

– Segíthetek, fiatalember? – kérdezte kedvesen. Javier rámosolygott.

– Jó napot! Javier de Navalón vagyok, Jacques-ot keresem. Meg tudná mondani, hol van? Úgy tűnik, már nem lakik itt.

– Jaj, persze, gyere csak be, Jacques említette, hogy talán keresni fogod.

Belépett a lakásba. Az előszobában hűvös félhomály fogadta és savanyú öregasszonyszag. Szeme végigsiklott a horgolt terítőkön, az öreg, vastag keretes képeken és régimódi bútorokon, hogy aztán megállapodjon a nő ráncos arcán.

– Nem akartam, hogy hallják, nem hiányzik nekem a botrány – mondta halkan.

– Mi történt Jacques-kal?

– Kórházban van szegény, már nem is hiszem, hogy kijön onnan, isten bocsássa meg nekem, amit mondok. Egy hónapja vitték be, ez a bűnöző túrta ki a lakásából. Jacques kiadta neki az egyik szobát, aztán én csak a veszekedéseket hallottam meg ez felhordott ide mindenféle nőket, állítólag még meg is ütötte szegény öreget. Én tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége, de mit csinálhattam volna?

– Mondjuk hívhatta volna a rendőrséget – mondta Javier keserűen, de az öregasszony úgy tett, mintha nem is hallotta volna.

– Aztán egy éjszaka jött egy mentő meg kiabálás volt, itt voltak a rendőrök is és elvitték ezt a gazembert, de két nap múlva megint itt volt. Jacques kórházba került, néha bemegyek hozzá és viszek neki egy kis gyümölcsöt.

– Megmondaná, melyik kórházban van? Meglátogatom.

– Hát… hogy is mondjam, nem is kórház az, inkább… nem akarom kimondani, afféle hely, ahonnan az ember már nem jön ki, na – feszengett az öregasszony. Javier sajnálkozva nézett rá.

– Melyik az?

– A Saint-Clairé, tudod, hol van?

– Persze. Köszönöm, most mennem kell.

– Jól van, persze. Üdvözlöm Jacques-ot!

– Át fogom adni neki, viszlát!

Javier lerobogott a lépcsőn, a ház előtt megállt és körbenézett. Szegény Jacques! Vajon mi lehet vele, él-e még? Lehet, hogy későn érkezett? Ha nem találja életben, visszajön és elbeszélget ezzel a nyomorulttal, akárki legyen is és akkor az isten legyen irgalmas hozzá.