Negyvenegy, negyvenkettő, negyvenhárom… százhatvan, hatvanegy, hatvankettő, hatvanhárom, megvannak az álmennyezet kazettái. Remek. Épp, ahogy félórával ezelőtt.

Felnézett az infúziós állványon lógó palackra. Egy könyvben azt olvasta, ha levegő kerül az infúziós csőbe, megáll tőle a szíve. Bárcsak képes lenne rá, hogy lerántsa az állványt. Lehunyta a szemét és elképzelte, ahogy egy mozdulattal magára rántja, kitépi a palackból a csövet és belefúj, aztán csak várja, hogy vége legyen. Vajon fáj, amikor az ember szíve megáll? Legalább ezt is megtudná. Reggel, amikor megjött a nővér és mellételepedett, hogy megetesse, félrefordította a fejét. A nő próbálkozott párszor, kérdezgette is, hogy mi a baj, de Dávid csak nézett rá és arra gondolt, hogy lehet valaki ekkora barom. Vajon miért nem eszek, te hülye kurva? Képtelen arra, hogy az orrát megvakarja, és akkor ez itt kérdezősködik.

Ha képes lenne bármire, már régen megölt volna pár embert, többek között ezt az idiótát, aztán az öreg orvost, aki mindig olyan kedves vele, de ő pontosan tudja, hogy hazudik neki. Még hogy minden rendben lesz! Persze… azt hiszik ezek, hogy teljesen hülye vagyok? Hogy csak azért, mert nem tudok mozogni, nem is fogom fel, ami körülöttem történik? Ezek itt beszélték meg előtte, hogy a gerincének annyi, de vigyorognak rá meg dicsekednek, milyen jól sikerült a kézműtétje. Hát nem nagyszerű? De, baszd meg, kurvára az, most majd a szépen összerakott kezem fog ott lógni mellettem, mint egy darab rongy. Akár le is vághatták volna… azt talán még érezném is.

Vajon meddig bírja? Az orvosok mosolyognak, de anyja arcán pontosan látja az igazságot. Látja, hogy sápadt, fáradt, de csak jön, hordja be neki a ételt, átöltözteti, leül mellé, megfogja a kezét, amiből persze semmit nem érez és mesél arról, milyen napja volt. Néha jó, hogy itt van, néha azt kívánja, bár menne innen és vissza se jönne soha többé. Nem akarja látni, ahogy az ő élete is tönkremegy. Neki már mindegy, ő már csak egy darab hús, akivel szépen kell beszélni, mert hiszen beteg, de anyja miért csinálja? Azért, mert szereti? Ha szeretné, megfogná a párnát és addig szorítaná a fejére, amíg meg nem fullad. De nem teszi. Pedig olyan jó lenne meghalni. Talán ha Javier visszajön. Már nem is tudta, várja-e. Kell-e majd neki egy nyomorék?

Valamelyik nap meghalt mellette egy öregember. Már napok óta hörögve szedte a levegőt, a nővérek suttogásaiból sejteni lehetett, hogy nem sokáig húzza. Valamikor éjszaka kezdett el sípolni a gép az öreg feje fölött. Dávid azt várta, hogy mindenki rohanni fog, mint a filmekben, de csak egy nővér jött oda, lekapcsolta a gépet, aztán elment. Nemsokára egy orvos is jött, majd még egy, halkan beszélgettek egymással, aztán elmentek. Az öregember még órákig ott feküdt, aztán jött egy kocsi és elvitték. Dávid őszintén irigyelte az öreget.

Csoda. Erre az egyre várt, más már úgysem segíthet. Nagyon halkan megpróbálta kimondani egyetlen vágyát, de hangja gyenge volt, csak suttogni tudott. Az orvos azt mondta, hogy majd visszajön a hangja, de ez lehetett akár hazugság is. Majd Javier mindent megold. Ő tudja, mit kell tenni. Már ha visszajön egyáltalán. Megígérte és ugyan miben bízhatna, ha nem ebben az ígéretben? Milyen lehetősége marad még? Várja meg, amíg rendbe jön a keze és végezzen magával? Hogyan? Amikor még arra sem képes, hogy… lehunyta a szemét.

Micsoda szégyen! Amikor bejön a nővér, hogy kicserélje a pelenkáját, üvölteni tudna a dühtől, a szégyentől, legszívesebben elkergetné! Egy idegen ember vetkőzteti, megérinti ott, ahol még soha senki és neki tűrnie kell. Van olyan nővér, aki nagyon kedvesen elmagyarázza neki, hogy nincs miért szégyenkeznie, most beteg és ilyenkor ez természetes, de nem, nem, bassza meg, ez nem természetes! Miért nem képes már megdögleni, miért nem képes rá? Időnként, ha már nem bírta tovább, lehunyta a szemét és mondogatta magának: dögölj meg, dögölj meg, miért nem döglesz már meg? Legtöbbször sírva fakadt és csak feküdt, érezte, ahogy folynak lefelé a könnyei, bele a fülébe és ezt is gyűlölte, de ez ellen sem tudott tenni semmit.

Az ilyenek, mint én, általában megőrülnek, nem? Talán jobb is lenne, ha már nem tud véget vetni az egésznek. Vajon mire gondolnak az őrültek, gondolnak-e egyáltalán valamire? Amikor régen bedöglött a tévéjük, hiába kapcsolták be, semmit nem csinált, vajon ilyen lehet őrültnek lenni? Bárcsak ki tudná kapcsolni az agyát! Akár végleg is. Honnan fogom tudni, hogy megőrültem? Vagy már azt sem veszem észre?

Mi lesz vele egy hét múlva? Egy év múlva? Lassan felnő, lesz bajusza, szakálla és ugyanúgy fog feküdni, mint most és azt sem érzi, ha valaki szétveri rajta a széket. Felléphetne vele a cirkuszban, talán odakötözhetnék a kerékhez és a késdobáló rajta gyakorolhatna, remélhetőleg egyszer eltéveszti.

Javier… miért gondol folyton rá? Ha megjönne, csak annyit tegyen meg, hogy megöli és végre minden rendben lesz. Pedig olyan jól indult. Még ő is elhitte, hogy lehet másképpen élni. Talán tényleg lehetett volna másképpen. Majd megmondja Javiernek, hogy miután őt megölte, keresse meg azokat, akik ezt tették vele és őket is ölje meg. Lassan. Nagyon lassan. Milyen kár, hogy ő akkor már nem lehet ott. De a tudat, hogy ők is megdöglenek, talán boldoggá teszi majd arra a kis időre.

 ♦

Andrea nem volt túl lelkes, amikor Javier bejelentette, hogy amíg Dávid nem jön haza, beköltözik a szobájába. Szemmel láthatóan nem akart vele egy lakásban tartózkodni, valószínűleg attól félt, hogy egy éjszaka elvágja a torkát. Félelme nem volt alaptalan, de Javier nem volt biztos abban, hogy megteszi, bár óvakodott attól, hogy bármi olyat mondjon, ami reményre adhatott volna okot. Beköltözött tehát és igyekezett élvezni a dolgot. A szoba kényelmes volt, az ágy puha, a kiszolgálás viszont hiányos, de néhány megjegyzéssel mindig el tudta érni, hogy barátságosabb legyen. Tudta, hogy Andrea gyűlöli és mindent megtenne azért, hogy eltűnjön, de azt is tudta, hogy kénytelen hinni neki. Ő sem akarta, hogy Dávid tolókocsiban élje le az életét és ha nem is volt biztos abban, hogy ő a tökéletes megoldás, de azt tudta, hogy az orvosok nem lesznek képesek Dávidot meggyógyítani. Az igazat megvallva, Javier sem volt biztos a dolgában. Még soha nem változtatott át senkit, bár tudta, hogyan kell.

Mindössze néhány hónap telt el azóta, hogy ő maga átváltozott, amikor annyira kíváncsi lett, milyen érzés új életet adni, hogy megpróbált átváltoztatni egy nyulat. Nem tudta, mit várhat a dologtól, őszintén szólva még vigyorgott is, ha elképzelte, mit hoz létre. Kíváncsian várta, mi történik, de a nyúl nem mozdult többé. Megérintette, még meleg volt, de tudta, hogy már nem él.

Ez egy kicsit elvette a kedvét a kísérletezéstől, de néhány hét múlva újrakezdte, ezúttal egy kutyával. Ez sokkal nehezebb volt, mert amióta átváltozott, a kutyák elkerülték, tehát kénytelen volt csapdát állítani. Az állat a küzdelemben többször is megharapta, de végül sikerült lecsendesítenie és átváltoztatnia. Ott ült mellette és figyelte, ahogy lassan kihuny a fény a szemében. Ez sem sikerült. Már éppen fel akart állni, amikor a kutya megmozdult, egyik lába rángatózni kezdett, aztán a másik. Kinyitotta a szemét és hangos horkantással lélegzetet vett. Javier egyre növekvő izgalommal figyelte, ahogy az állat többszöri próbálkozás után talpra áll és csak akkor fagyott le az arcáról a vigyor, amikor felfogta, mi is történik. A kutya egész testében reszketve négy lábra állt és megpróbált elmenekülni, de nem tudott, csak állt ott reszketve és fájdalmában nyüszítve, Javier látta, hogy vér csorog a pofájából, aztán összeesik. Hörögni és rángatózni kezdett, Javier érezte az állat kaotikus, fájdalomtól gyötört energiahullámait. Percekig tartó haláltusája után a kutya hirtelen elcsendesedett. Javier döbbenten nézte, mit alkotott és nagyon hosszú időre elment a kedve attól, hogy újra próbálkozzon.

Vasquez később elmondta, hogy az állatokat nem lehet átváltoztatni. Minél nagyobb az állat, annál valószínűbb, hogy mutat majd életjeleket, a különösen szívós példányok talán még életben is maradnak néhány óráig, de rettenetesen szenvednek közben. Azt mondta, reméli, hogy Javier megtanulta a leckét. A fiú megkérdezte, mi a biztosíték arra, hogy az emberek túl fogják élni. Vasquez azt mondta, a biztosíték az, hogy emberek. Javier arra gondolt, ha ez egy ennyire fájdalmas folyamat, nem akar kitenni ennek senkit sem.

Vasquez szerint az átváltozásnak fájdalmasnak kell lennie, mert meg kell szenvedniük az új életért. Javier ezt nem értette, de Vasquez azt felelte, ennyit megér a hatalom és az erő, ami ezzel jár. Aztán, amikor látta a fiú arcán, hogy nem győzte meg, elnevette magát. Megkérdezte Javiert, mire emlékszik a saját átváltozásából és akkor a fiú rájött, hogy semmire. Emlékezett arra, amikor Vasquez fölé hajolt és ő megijedt, kapálózott, de a férfi lefogta, valami nagy fájdalomra emlékezett, ami rövid ideig tartott, aztán átment valami furcsa zsibbadásba, majd arra, hogy kinyitja a szemét és a kabin tetejét bámulja és életemben először érzi azt, hogy bármire képes. Akkor azt gondolta, mégsem olyan borzalmas a dolog. Később kiderült, hogy tévedett.