Az ágyon ült, hátát a falnak vetve, magához szorítva Dávid régi játékmedvéjét. Késő este volt, odakint régen besötétedett, a nyitott ablakon hűvös levegő áradt a szobába. Andrea a nappaliban ült, ugyanolyan mozdulatlanul, mint ő. Javier elmondta neki, mi történt odabent. Tudta, hogy ez az este mindkettejüknek nehéz lesz. Ő elveszti azt a fiút, akit hosszú ideje keresett és végre megtalált, Andrea pedig az egyetlen embert, aki megmaradt neki és szembe kell néznie saját halálával is. Javier megsimogatta a macit és hozzádörgölte arcát a plüssbundához. Keresnie kell valamit, valami apróságot, ami mindig emlékezteti majd a fiúra és amit elvihet magával.

Úgy érezte, ez már sok neki. Menekülni akart, de nem tudott hová. Jacques, a kislány, aki éppen úgy ölelte magához maciját, ahogy most ő, Vasquez, Dávid és Andrea… öt ember, három már meghalt és kettő nemsokára követi őket. Megszokhatta volna, Vasquez felkészítette arra, hogy az emberek meghalnak.

Hirtelen eszébe jutott az az este, amikor Vasquez levitte őt a hajófenékbe és gondosan magukra zárta az ajtót. Javier látta, hogy amióta utoljára járt itt, néhány dolog megváltozott. A padlóhoz rögzítve négy vaskos fémkarikát látott, hasonlókat ahhoz, mint amilyen a rabszolga-keres­kedő hajók rakterében volt, ahová az eladásra összegyűjtött embereket bilincselték.

– Vetkőzz! – mondta. Javier engedelmesen levetette hosszú ingét és ledobta a földre. Bár az öreg spanyol az első napon kijelentette, semmi olyasmit nem akar tőle, amihez le kellene vetkőznie, Javier most mégis elbizonytalanodott, főleg a vaskarikák miatt. Vasquez is levetkőzött, a fiú növekvő félelemmel nézte a széles mellkast, az izmos karokat és felkészült a várható fájdalomra. Abban a pillanatban biztos volt abban, hogy jobb lett volna, ha soha nem találkoznak. Vasquez lefektette a fiút a padlóra, a hűvös, kemény hajófenék érzése csak növelte a fiú félelmét.

Amikor előkerültek a kötelek, Javier pánikba esett, felpattant és a csapóajtó felé rohant, de Vasquez utolérte és visszarángatta. Javier emlékezett a rémületre, ami magával ragadta, sikoltozott és segítségért kiabált, de hasztalan. Vasquez visszarángatta a karikákhoz és elkezdte kikötözni a végtagjait. Javier könyörögni kezdett, kérte a férfit, hogy kegyelmezzen meg neki, de az csak folytatta a kötözést. A fiú rángatta a köteleket, de azok szorosak voltak, Vasquez pedig csak nézte, ahogy szabadulni próbál, majd feladja. Csendesen sírt, amikor a férfi letérdelt melléje.

– Új életet ajánlottam, egy sokkal teljesebb és nagyszerűbb életet, de ne hidd, hogy ezt ingyen kapod. Szenvedni fogsz, de megéri. Tudom, hogy félsz, azt gondolod, akaratod ellenére változtatlak át, de később áldani fogod ezt a pillanatot.

Javier lehunyta a szemét, fogai vacogtak a félelemtől. Érezte, ahogy Vasquez két kezét az oldalára helyezi, a következő pillanatban iszonyatos fájdalom hasított belé és a többire nem emlékezett.

Letette maga mellé a macit, felsóhajtott és felkelt. Kiment az előszobába, felvette a cipőjét, magához vette a hátizsákját. Egy pillanatra megállt a nappali ajtaja előtt, talán azért, hogy vessen egy pillantást a nőre. Amikor kinyitotta az ajtót, még hallotta, ahogy Andrea felzokog. Lement a lépcsőn, ki a kapun és elindult a kórház felé.

Gyalog ment, bár tudta, hogy ez legalább két órás sétát jelent, de nem bánta, legalább lesz ideje arra, hogy kicsit kiszellőztesse a fejét. Igyekezett nem gondolni arra, mit fog tenni, ha odaér, csak ment és nézelődött, figyelte a város fényeit, a mellette elhaladó kocsikat, az éjszakai félhomályban megbúvó vagy a kocsik reflektorai által megvilágított részleteket. Bár nem kedvelte a városokat, néha mégis úgy érezte, ezek a fém- és betonóriások is tudnak szépek lenni, de legalábbis érdekesek. Vajon, ha száz év múlva ismét végigsétál a városon, mit fog látni? Megmaradnak-e a betonházak vagy átveszi a helyüket valami más? Lesz egyáltalán itt bármi, ami emlékeztetni fog a mai állapotokra?

A kórház nagy barna épületegyüttese előtt megállt. Még emlékezett, merre mentek, de most a főkapun sem jutna be, kénytelen lesz megkerülni a főépületet. Elindult az első keresztutca felé, végig a barna téglakerítés mellett. Az első kaput elhagyta, itt lámpa égett, benézett és betájolta magát. A következő kapun éppen akkor fordult ki egy mentőkocsi, Javier megvárta, amíg elmegy és továbbment. Az első olyan helyen, ahol a kerítés mögül kilógó falombok és a félhomály miatt észrevétlenül megtehette, átvette magát a kerítésen. Puha huppanással ért földet valami virágágyásban, aztán elindult az egyik épület felé. Könnyű volt bejutnia, az ajtót senki nem őrizte és a folyosón sem járkáltak, minden csendes volt. Javier felnézett a folyosó végén lévő nagy óra számlapjára, hajnali két óra volt. Hirtelen egy csengő szólalt meg valahol, Javier meglapult egy beszögellésben és várt.

Az egyik ajtó kinyílt, két nővér sietett végig a folyosón. Javier a nyitva maradt ajtó felé nézett, odabentről nem érezte más jelenlétét. Remélte, jó nyomon jár. Odaóvakodott az ajtóhoz és eltűnt mögötte. Ahogy sejtette, abban a helyiségbe jutott, ahol a gyógyszereket és egyéb dolgokat őrizték. Javier villámgyors kutakodásba kezdett, egymás után húzta ki a fiókokat, néhány másodpercen belül fel is fedezte, amit keresett. Nem akart időt vesztegetni, pillanatok alatt a zsákjába süllyesztett néhány zörgős csomagot és kilesett a folyosóra. Nem látott senkit, így gondosan pásztázva maga előtt a folyosót, tovább haladt az intenzív osztály felé.

Amikor odaért, látta, hogy a két nővér egy fehér köpenyes orvossal együtt éppen a pultnál áll és az orvos valamit magyaráz a két nőnek. Javier összpontosított, majd amilyen halkan csak tudott, elsietett mögöttük és eltűnt a kanyarban. Bejutott a terembe, ahol Dávid feküdt, az ágyak fehér függönnyel voltak elválasztva egymástól, Javier ugyanúgy érezte a furcsa, formátlan, kába energiafoszlányokat, mint előző alkalommal. Dávid aludt. Javier nem ébresztette fel, halkan letette a zsákját, belekotort és elővett egy fecskendőt és egy tűt, összeállította és az ágyhoz lépett. Csak nézte az alvó fiút, egy óvatos mozdulattal félreseperte szőke haját, hogy jobban láthassa az arcát. Dávid halkan szuszogott, a feje felett lévő gép lámpái halványan pislákoltak, Javier néhány pillanatig figyelte a fiú szívműködését, majd felnyúlt és kikapcsolta a gépet. Dávid fölé hajolt, két ujjal végigsimított a fiú arcán és ajkain.

Lehunyta a szemét. Vasquezre gondolt, látta maga előtt a férfi arcát, ahogy fölé hajol és ez erőt adott neki. Lepattintotta a tűről a védőkupakot, majd a fecskendőt saját karjába döfte. Felszívott egy fecskendőnyi vért, majd Dávid fölé hajolt.

– Nem tehetek mást – suttogta és a fiú karjába illesztett branülbe fecskendezte a vért. Szinte azonnal érezte, ahogy Dávid szívverése felgyorsul, arca kipirosodik. Föléje hajolt és rövid töprengés után szájon csókolta. Csak remélni tudta, hogy a terv, amit mindössze néhány pillanat alatt eszelt ki, működni fog, mint ahogy azt is, hogy Dávid meg fog bocsátani neki.