Az ablakmélyedésben ült, hátát a falnak támasztva. Az ablaküveg mocskos volt, kezével kis tiszta foltot törölt bele és azon keresztül nézte az udvart, a szélben hajladozó félig kiszáradt fa kopasz ágait és a kút káváját, amely körül mindenféle szemetet kergetett a szél. A telihold fényénél minden furcsa, halvány, sárgás fényben fürdött. A látvány ismerős volt számára, szerette ezt a fényt, mert mindennek békés és lágy külsőt adott. Úgy érezte, a nap néha túlságosan élesen mutatja a tárgyakat, ezzel kihangsúlyozza azt is, aminek egyébként nem lenne semmi jelentősége. Kedve lett volna sétálni egyet odakint, de nem mozdult.

A szoba belseje felé nézett. Ezt még a hold fénye sem tette szebbé. Félhomály volt odabent, a holdfény egy, valami véletlen folytán tisztán maradt résen keresztül megvilágított egy csíkot a mennyezeten, amely szürkés volt, néhol foltos és kifejezetten mocskos, bár ez az egész szobáról elmondható volt. Néhol foltokban mállott a vakolat a falról, a padló nyikorgott, a levegő dohos és némiképp penészszagú, a megmaradt berendezés pedig gusztustalanul koszos.

A szoba közepén vaskos asztal állt, egyik lába rövidebb, lapján sötétebb, olajos foltok, egy helyen égett és vastagon poros. Mellette szék állt, kényelmetlen, kerek ülőkéjű, valamikor régen zöldre festették és a szín nagyrészt még látható volt, mint ahogy az is, hogy utána már nem sokat törődtek vele. A padlón szőnyeg, amely valaha piros-kék mintás volt, most leginkább szürke penészfoltos. A szoba másik felében ágy állt, legalább olyan vaskos, mint az asztal. A két ágytámla vastag, erős fából készült, az egész házban ez tűnt a legerősebbnek.

Amikor előző délután megérkeztek, Andrea azonnal lefoglalta maguknak az ágyat, aztán Javier elzavarta, mert a helyet egyedül Dávidnak tartotta fent. Andrea megsértődött, de nem nagyon ellenkezett, mert sejtette, hogy Javier nem hagyná annyiban, így a másik sarkot foglalta le, ahol egy vastag, viszonylag jó állapotban lévő matrac feküdt a földön. A következő óra panaszkodással telt, a nő folyamatosan Dávid körül forgolódott, közben megjegyzéseket tett a házra, mindent szidott és ócsárolt. Javier egy ideig hallgatta, aztán karon fogta és kivezette a ház elé.

– Fogd be végre, különben ások egy sírgödröt itt a ház mellett, azt majd úgy rendezed be magadnak, ahogy akarod!

Andrea elhallgatott, de Javier érezte, hogy a nő képes lenne megölni őt. A telefonját nem adta vissza, sőt éjszaka végigbogarászta, kiket hívott vagy küldött üzenetet, de nem talált bizonyítékot arra, hogy a nő találkozott volna az Angyalokkal. Ennek ellenére folyamatosan figyelte és időnként kiment a ház elé, felmászott egy fára, hátha fentről meglát valami olyasmit, ami veszélyre utal.

Az ágy felé nézett, Dávid békésen aludt, feje alatt összehajtogatott pokróc, mellette összegyűrve egy Andrea kocsijából származó terítő. Javier elgondolkodva figyelte, ahogy a fiú mellkasa emelkedik és süllyed. Legszívesebben mellébújt volna, úgy érezte, most a szokottnál is jobban hiányzik neki egy másik test melege. Tegnap megnézegette Dávid ujjait és egy kicsit játszott velük, teljesen el volt varázsolva tőlük. Maga elé emelte a kezét és gondolatban összehasonlította Dávidéval. Az ő körmei hosszabbak voltak, de ez az életmódja miatt természetes, viszont koszosak, ami kevésbé. Egy jó forró fürdőre gondolt. Néha olyan jó volt élni mindazzal a kényelemmel, amit az emberek teremtettek maguk köré.

Vajon mi történik, miután átváltoztatta Dávidot? Emlékezett arra az éjszakára, amikor rádöbbent, mivé vált. Aznap visszament a városba, bár Vasquez megtiltotta neki. Újra végigsétált az utcákon, ahol eddigi életét töltötte, arcát elrejtve vándorolt mindenfelé, mintha valamit keresett volna, de maga sem tudta, mit. Talán azt várta, megrohanják majd az emlékek, azt fogja érezni, milyen jó lenne ismét itt élni, úgy, ahogy eddig, kergetőzni a többiekkel, de semmit sem érzett. Mintha minden idegen lenne, mintha még sosem látta volna ezeket az embereket és utcákat, házakat.

Hirtelen megértette, hogy már nem tartozik ide, semmi köze a szaladgáló utcagyerekekhez, kocsit toló szolgákhoz, az ablakokon kihajoló nőkhöz és az utcán kardcsörtetve végigvonuló katonákhoz. De ha nem ide tartozik, akkor hová? Hirtelen úgy érezte, mintha egész életét elvették volna tőle. Visszament a hajóra és egész délután a korláton ült és csak nézte a tengert. Tudta, hogy Vasquez figyeli, de nem érdekelte. Az öreg spanyol nem kérdezett semmit és Javier nem is akart beszélgetni vele.

Éjszaka a kabin padlóján feküdt összegömbölyödve egy leterített állatbőrön, de nem aludt. Felemelte a fejét és körülnézett. Az ágyon Vasquez horkolt és Javier keze ökölbe szorult. Még semmit nem érzett új erejéből, nem kellett harcolnia, új karmaival ismerkedett és hallgatta Vasquez véget nem érő meséit Quassianról és arra gondolt, ennél még a faluban is jobb volt, leszámítva a betegséget. De most már egészséges, bőre tiszta, ujjai olyan könnyedén mozognak, mint régen, csak éppen az a gyerek nem volt sehol, aki újra ott élhetett volna.

Nem tudta, mi hiányzott abból az életből, hiszen szinte semmit nem élvezett belőle, de a tudat, hogy megfosztották valamitől, ami emberré tette és valami mást csináltak belőle, borzalmas volt.

Lassan felemelkedett, hangtalanul surrant el az asztalig, lábával kitapogatta a padló meglazult deszkáját, amely megcsikordult volna súlya alatt és átlépte. Az asztalról leemelte a vacsoránál használt kést és Vasquez ágya felé lendült. Úgy érezte, még soha nem mozdult ilyen fürgén, nem lendült támadásba ennyire halálos gyorsasággal, feje fölé emelte a pengét és teljes erejéből lesújtott a fekvő férfira. A következő pillanatban Vasquez megmozdult és Javier teste hatalmas erővel csapódott a szemközti falnak, a kés kicsúszott a kezéből és egy töredék pillanatig még látta, ahogy hegyével beleáll a padlóba. Feje nagyot koppant a falon, tüdejéből kiszorult a levegő, hátába fájdalom nyilallt. A sötét kabin másik feléből vörösen izzó szempár meredt rá, majd Vasquez felkelt, felkapta a kést és visszatette az asztalra.

– Jól van kölyök, ezt is megpróbáltad. Feküdj vissza és holnap reggel beszélgetünk.

Javier egyetlen szó nélkül feküdt vissza a helyére. Nem volt dühös, valahol ő is sejtette, hogy nem fogja tudni megölni Vasquezt, de kénytelen volt megpróbálni.

Azóta nem is jutott eszébe az az éjszaka. Most vajon miért? Talán attól tart, hogy Dávid is megpróbálja majd megölni? Alene azt mondta, sokan haltak meg az általuk átváltoztatott emberek kezétől. Úgy látszik, az emberek nem viselik jól, ha új életet kapnak. Vajon megelőzhetné, hogy megtörténjen? Talán csak úgy, ha át sem változtatja a fiút. De akkor mindez miért történt? Ha nem lesz a társa, miért maradnak életben? Meg kellene ölnie őt is és az anyját is, akkor minden gondja megoldódna, legalábbis egyelőre.

Megrázta a fejét. Ennek nincs értelme, ezek a gondolatok feleslegesek. Dávid a társa lesz és Andrea örökre eltűnik. Ennek így kell lennie. Lehunyta a szemét. Eszébe jutott az a nap, amikor ott álltak Dáviddal a fürdőben, a tükör előtt, ő hátulról szorosan magához ölelte és együtt nézték egymást a tükörben. Igen, erre van szüksége, ezt akarja érezni. Odament az ágyhoz és egy ideig nézte Dávidot, majd melléfeküdt, hozzásimult, egyik karjával átölelte. Ez még nem az, amit érezni szeretne, de már hasonlít hozzá. Adott egy puszit a fiú vállára, aztán lehunyta szemét és elaludt.

Másnap reggel kipihenten és vidáman ébredt és ez egészen addig így is maradt, amíg Andrea el nem kezdett szerencsétlenkedni a tűzgyújtással. Javier kénytelen volt felkelni és megrakni a tüzet, bár nem sok kedve volt hozzá.

– Odakint van egy nagy kondér, melegíts vizet, hogy Dávid meg tudjon fürdeni.

– Mi az, hogy melegíts vizet? Ne parancsolgass nekem, világos?

– Úgy látom, elfelejtetted, hogy hol van a helyed – válaszolta Javier hirtelen támadt dühvel. Andrea nem válaszolt, egy darabig csak ült, aztán kényszeredetten felállt és kiment.

– Miért beszélsz így anyával? – kérdezte Dávid és felkönyökölt. Javier nagyot sóhajtott.

– Megígérem, hogy majd elmesélek mindent. Van valami, amiről nem tudsz és egyelőre jobb is így, de hidd el, van okom arra, hogy ne kedveljem őt. Ha átváltoztál, mindent megtudsz majd, de addig nagyon szépen kérlek, ne kérdezz. Hidd el, nem akarod tudni.

– De…

– Átváltoztatlak, aztán majd elmesélek mindent.

– Fájni fog? – kérdezte. – Tudod, amikor megharapsz…

– Túl sok vámpírfilmet néztél – mosolyodott el Javier. – Ez nem így működik. Attól, hogy megharaplak, már ha tennék ilyet, még nem változnál át. Az én véremet kell beléd juttatnom ahhoz, hogy átváltozz. Sok vért. Hogy fájni fog-e? Őszinte leszek: igen, fájni fog. De ez lesz az utolsó fájdalom, amit emberként érezni fogsz.

– Nem akarom, hogy fájjon – sóhajtott.

– Ez ellen semmit sem tehetek.

– Ígérd meg, hogy nem bántod anyát.

– Megígérem – mondta Javier és úgy érezte, nem hazudik. Egy darabig csak ült az ágy szélén és Dávid kezét simogatta, aztán felállt, de Dávid visszahúzta.

– Meg sem kérdezted, mi történt velem.

– Azt gondoltam, nem szeretnél beszélni róla. Arról sem nagyon beszéltél, amikor megkergettek. Úgy döntöttem, megvárom, amíg te hozod szóba és akarsz beszélni róla.

– Most már úgyis mindegy, mi történt.

– Nem, egyáltalán nem mindegy. Szeretném, ha elmondanád, ez mindkettőnknek hasznos lesz.

– Miért?

– Hogy tudjak segíteni, amikor majd elindulsz bosszút állni.

– Nem tudom, kik voltak, egyiket sem ismertem, de azt tudom, hogy ki küldte őket. Amikor ott a fürdőben ittál a véremből, azt hittem, már megtörtént… tudod, hogy már én is át fogok változni. Minden filmben ez van, azt hittem, most is így lesz. Elhittem, hogy lesz belőlem valaki és hogy erős leszek. elkezdtem futni reggelenként… ne nevess ki, tényleg elkezdtem, meg tornáztam, elvittem anyám súlyzóit. Aztán rájöttem, hogy képes vagyok arra, hogy visszaszóljak, ha baszogatnak. Nem húzódtam félre a folyosón és nem jöttek nekem, nem löktek fel és akkor megértettem, amit mondtál a szamárról. Elkezdtem lerázni magamról a földet. Aztán egy nap az ebédlőben egy ilyen kis tetű befurakodott elém a sorba. Szóltam neki, de leugatott. Megint szóltam, aztán fejbe csaptam a fémtálcával.

Dávid a mennyezetet nézte. Abban a pillanatban Javier úgy érezte, büszke rá, bár tudta, hogy a történet eddig a pontig inkább szomorú. Gondolnia kellett volna arra, hogy a fiúnak fogalma sincs arról, mi történik vele. Ha úgy tetszik, az ő hibája, hogy most itt fekszik.

– Aztán történt valami… nem tudom, micsoda, de nagyon jó érzés volt, érezni, hogy most én vagyok az, aki üt. Nem tudom, mi lett velem, de tovább ütöttem, aztán már másokat is, akik ott voltak. A fémtálca élével csapkodtam őket és jó volt, élveztem, ordítani akartam, amikor láttam, hogy menekülnek, előlem menekülnek, érted? Persze elkaptak és felrángattak az igazgatóhoz. Elmondtam neki, miken mentem keresztül éveken át, miket csináltak velem, miket nem meséltem el eddig. Azt is mondtam neki, hogy innentől kezdve ez lesz, ütni fogok és nem érdekel, mi lesz utána. Azt hiszem, egy kicsit elhittem, hogy vámpír vagyok.