Este volt, Daviddal a könyvtárban ültünk, a leghátsó asztalnál. Egymás mellett ültünk és egy nagyméretű könyvet lapozgattunk. Rajtunk kívül már senki nem volt a teremben, csend volt és kellemes meleg. Festményeket nézegettünk, néha nevettünk a számunkra furcsa öltözékeken és arckifejezéseken, néha csodálkozva néztük az élethű képeket, színeket és formákat. Jól éreztem magam, hátradőltem a székben és néztem, ahogy David a képeket nézegeti. Megfogtam a kezét, rám pillantott és elmosolyodott. Könnyed csókot leheltem a kezére. Megsimogatta az arcomat és becsukta a könyvet, majd felállt. Én is felálltam és magamhoz húztam.

– Unom már a festményeket!

– A művészetet nem lehet megunni – mondta kedvesen. – Egy csodálatos szobrot órákig is nézhetsz, mégsem unod meg, egy festményen is észrevehetsz olyan apróságokat, amelyekre eddig nem figyeltél fel…

– Én mindössze egyetlen alkotásra vagyok kíváncsi. A legszebbre. Rád. Téged akarlak újra és újra megcsodálni, minden apró részletet megnézni és visszaemlékezni, vajon ugyanilyen volt-e, amikor utoljára láttam. Meg akarok bizonyosodni arról, hogy semmit sem változtál, hogy ugyanolyan puha és finom vagy.

Megcsókoltam az arcát és a nyakát.

– Tudni akarom, ugyanolyan karcsú és törékeny vagy-e, mint a múltkor.

Átöleltem a derekát és éreztem, hogy hozzám simul. Megsimogattam az arcát és gyönyörködtem kék szemeiben, finoman ívelt világosbarna szemöldökében, orrának kecses vonalában és ajkának puha tökéletességében.

– Te vagy az, akit órákig néznék és gyönyörködnék benned. Te vagy a legszebb fiú, akit valaha láttam és jobban szeretlek, mint bárki mást.

Elpirult, de állta pillantásomat, karjait lassan a nyakam köré fonta, majd megcsókolt. Emlékeztem első csókunkra, arra a bátortalan, félénk, mégis olyan csodálatos csókra, amellyel minden kezdődött. Ez a csók már valódi volt, határozott és érzéki. Végigsimítottam selymes szőke haján és újra megállapítottam, hogy megnőtt a nyáron. Még így is alacsonyabb volt nálam, de már csak alig fél fejjel, jövőre talán már én leszek az alacsonyabb. Jövőre… nem akartam a jövőre gondolni, nem érdekelt és ha rajtam múlt volna, megállítottam volna az időt, hogy soha egyetlen percet se öregedjünk, maradjunk gyerekek, kicsik és puhák, selymes bőrűek és csillogó szeműek, ártatlanok és kevésbé ártatlanok, de ugyanolyanok, mint most, ezekben a szerelmes pillanatokban.

– Gyere! – súgta David és a kezemet fogva elindult az ajtó felé.

– Hová megyünk? – kérdeztem. David hátranézett.

– A rejtekhelyünkre – mondta és tovább vonszolt. Nem tudtam, miről beszél, de hagytam, hogy magával vigyen. A folyosókon világos volt, tehát elengedtük egymás kezét. Hagytam, hogy vezessen. Végigmentünk az első emeleti folyosón, be-benéztünk a félig nyitott ajtókon, majd felmentünk a második emeletre és ott befordultunk egy kis folyosóra, amelynek falai mentén hatalmas üvegajtajú szekrények álltak, bennük sok száz könyv. Körül sem tudtam nézni, David megragadta a kezem és maga után húzott, majd megálltunk az utolsó előtti ajtó előtt. Nagy, barnára festett tölgyajtó volt, olyan, mint az összes többi az iskolában. David rám nézett. Lenyomtam a kilincset, de az ajtó be volt zárva. David elmosolyodott és a zsebébe nyúlt. Egy kulcsot halászott elő, a zárba illesztette és elfordította. Az ajtó kinyílt. David rám kacsintott és már el is tűnt az ajtó mögött. Utánamentem és amilyen halkan csak tudtam, becsuktam magam mögött az ajtót.

– Hol vagyunk? – kérdeztem.

– A rejtekhelyünkön – mondta David. – A lámpát sajnos nem kapcsolhatjuk fel, mert az ablak a belső udvarra néz, de azt hiszem, sötétben is elboldogulunk. Gyere velem!

David bezárta az ajtót és tapogatózva elindultunk a szoba belseje felé, kikerültünk egy asztalt és néhány egymásra tett széket, átléptünk néhány nagy ládát és David megállt. Valamennyire hozzászokott a szemem a sötéthez, már láttam, hol vagyunk. Egy majdnem ugyanolyan szobában, mint amilyenben én is laktam, de mintha már régen nem használták volna eredeti rendeltetésének megfelelően. Valamiféle raktár lehetett, a dobozokból és ládákból ítélve. Mindössze egy ágy maradt meg az eredeti bútorok közül.

– Ez a hely a miénk – suttogta David és éreztem, ahogy két keze az arcomhoz ér. Rengeteg kérdésem lett volna, amelyekre választ szerettem volna kapni, de egyre jobban elhatalmasodott rajtam a vágy. Magamhoz öleltem Davidot és éreztem, milyen hevesen ver a szíve. Lehúztam róla a kabátot és lehajítottam az egyik ládára, majd az ingét kezdtem gombolni. Amikor az is a ládára került, újra magamhoz öleltem Davidot és a nyakát, vállát csókoltam, szinte megrészegültem tiszta illatától. Sejtettem, hogy valamiféle illatszert használ, amely alig volt érezhető, de mégis jelen volt. Végigsimítottam a hátát, le egészen a fenekéig, amely feszes volt és kemény. Kigomboltam a nadrágját és hagytam, hogy a földre essen. Kilépett belőle, de nem hagytam, hogy lehajoljon érte. Kapkodó mozdulatokkal megszabadítottam magam a ruháimtól és nemsokára meztelenül hevertünk az ágyon egymáshoz simulva, ajkaink egymáshoz értek és a forró vágy végighömpölygött a testemen.

Nem számított senki és semmi, nem érdekelt az iskola, nem érdekelt apám és a válasz, amit adtam neki. Semmi más nem létezett számomra abban a pillanatban, csak David a karjaimban és a vágy, hogy mindent megadjak neki. Végigcsókoltam testének minden porcikáját, majd végigfeküdtem az ágyon és hagytam, hogy viszonozza. Talán a sötétség tette, a mindent elfedő feketeség, de ezen az estén olyasmi történt, amely talán napfénynél soha nem történt volna meg. A sötétség védelme alatt megszabadultunk minden gátlásunktól, minden belénk nevelt félelemtől és bűntudattól, csak egymásért léteztünk, csak egymást akartuk boldoggá tenni. Azt hiszem, egyikünk sem sejtette, hogyan történt, ki tette az első mozdulatot, de ez nem is volt fontos. Éreztük, hogy amit teszünk, mindkettőnknek örömet okoz és amikor David megvonaglott kezeim között és körmei a karomba mélyedtek, miközben ő furcsa, sírós hangot hallatott, majd teste elernyedt, ismét éreztem azt a megnevezhetetlen valamit, ami valahonnan mélyről jött, lassan terjedt szét a testemben és átvette felette az irányítást. Éreztem, hogy közeledik a pillanat, minden pillanatok pillanata és nemsokára mintha valami felrobbant volna a testemben, fehér fényt láttam összeszorított szemhéjaim mögött, egész testem ritmusra mozgott és valami felemelt, a levegőben ringatott, hogy lágyan, puhán visszaejtsen a valóságba és lassan magamhoz tértem. Egymás mellett feküdtünk, szívünk hevesen vert és lassan, nagyon lassan megnyugodtunk, lecsillapodtunk. Akkor egymás felé fordultunk és ajkaink ismét összetapadtak egy hosszú csók erejéig. Nem tudom, meddig fekhettünk egymás mellett, némán, szinte mozdulatlanul, de úgy éreztem, ha egyszer meg kell halnom, történjen így, békésen, kissé fáradtan, de csendesen és ebben a különös, boldog révületben. Megkerestem David kezét és a számhoz emelve, halk csókot leheltem rá. A béke és a boldogság pillanatai voltak ezek és azt kívántam, bárcsak soha ne érne véget. De ahogy minden pillanat elmúlik, egyszer ennek is vége volt. Lassan felálltunk, felöltözködtünk, felsegítettem Davidra a kabátot és elindultunk az ajtó felé. Átléptünk a ládákon, kikerültük a feltornyozott székeket és nemsokára az ajtónál álltunk. David visszanézett az ágy felé.

– Ha ezt Garreau látta volna – súgta oda nekem és kuncogni kezdett. Elmosolyodtam a gondolatra, elképzeltem tanárunkat, amint döbbenten, szájára szorított kézzel áll az ágy mellett és nem tudja eldönteni, mit tegyen, hihet-e a szemének vagy csupán képzeli azt, amit látni vél. Egy pillanatra megjelent előttem Zober ugyanebben a helyzetben, ahogy döbbenten próbálja felfogni, mit lát, hányja magára a keresztet és a következő pillanatban belőlem is kirobbant a nevetés. Mindketten kétségbeesetten próbáltuk visszafojtani a feltörő kacagást, hiszen az ajtó túloldalán talán meghallhatta valaki, de ez csak sokára sikerült, amikor egymásra néztünk, újból és újból felnevettünk és alig tudtuk abbahagyni. Kinevettük Zobert, a tanárokat és önmagunkat is. Talán erre volt szükségünk, talán ez kellett ahhoz, hogy jól érezzük magunkat és új erőt nyerjünk a vidámságból. Amikor kissé lecsillapodtunk és David kezében ismét ott volt a kulcs, megkérdeztem tőle.

– Hogy juthatott az eszedbe pont Garreau?

David a szemembe nézett és csak annyit mondott:

– Tőle kaptam a kulcsot.

Megfordult körülöttem a világ, valami kapaszkodót kellett keresnem, mert úgy éreztem, mentem összerogyok. Döbbenten néztem Davidra, aki értetlenül figyelt.

– Mi a baj, Marc? – kérdezte és közelebb lépett.

– Hol találkoztál te Garreau-val? – kérdeztem. – Téged nem is tanít.

– Az irodalmi körre keresett jelentkezőket. Miért baj ez? Marc, olyan furcsán viselkedsz, mi a baj?

– Ne állj szóba azzal a tanárral – mondtam, mire David megrázta a fejét.

– Marc, mi a baj? Ez már nem a Saint-Michel, Garreau nem Zober. Nem kell mindenkitől félnünk, aki tanár, ennek semmi értelme.

– Nem tudhatod. Velem már beszélgetett, kérdéseket tett fel, tudni akarta, miért jöttem el a Saint-Michelből. Miért akarja tudni?

– Azért, mert ő a nevelőtanárod. Marc, azt hiszem, túlságosan gyanakvó vagy Garreau-val kapcsolatban. Velem is beszélgetett, de nem kérdezősködött. Irodalomról beszélgettünk, azt kérte, mondjak el egy verset…

– Tőlem is ezt akarta. Így próbálja…

– Marc! Az istenért, ne csináld ezt, engem is megrémítesz! Garreau mindenkitől verseket kér, akivel csak szóba áll, mondtam, hogy az irodalmi körbe keres embereket és színészeket is az év végi darabhoz.

– De miért adott neked kulcsot? Mire gondolhatott? Mit akarhat tőlünk? David, nem érted, hogy ez az ember veszélyes lehet ránk nézve?

David szelíden nézett rám.

– A kulcsot azért adta, hogy rendet tegyek ebben a raktárban. A dobozokban rengeteg könyv van, amiket szét kell válogatnom és a szakadtakat külön kell raknom, hogy elvihessék beköttetni őket. Azt mondta, a hét végén több időm lesz arra, hogy megcsináljam, ezért adta nekem a kulcsot. Marc, te komolyan azt hitted, hogy tud arról, hogy idehoztalak?

Nem szóltam semmit, a földet néztem. Hirtelen elszégyelltem magam gyerekes viselkedésemért. Rátámadtam Davidra, mintha valami hibát követett volna el, pedig csak örömet akart okozni nekem.

– Bocsáss meg nekem, nem akartalak megijeszteni. Nem tudom, mi történt velem. Ijesztő volt a gondolat, hogy esetleg tudhat róla, hogy ide fogunk jönni… talán tényleg túlságosan gyanakvó vagyok. Ne haragudj rám!

– Nem haragszom, Marc, csak kicsit megijedtem. Még nem láttalak ilyennek. Néha én sem vagyok biztos benne, hogy mit gondoljak azokról, akik körülvesznek és néha arra gondolok, hogy talán az illető azért mondott valamit, mert tudja vagy sejti, hogy mi ketten szeretjük egymást. De aztán mindig rájövök, hogy nem tudnak semmit, nem tudhatnak és ezen a helyen talán még az sem lenne baj, ha tudnák. Hallottam, amikor a társaim Jacques-ról beszélnek. Tudtad, hogy beszélnek róla?

– Sejtettem. Az utóbbi időben nagyon megváltozott – sóhajtottam.

– Először azt hittem, mocskolódásokat fogok hallani és el akartam menni, de a kíváncsiság ott tartott. Néhányan viccelődtek vele, de a többiek nem törődtek azzal, hogy mit csinál. Szinte kedvem lett volna odaállni eléjük és megmondani nekik, hogy szeretlek. Marc, itt nem kell félnünk!

– Remélem, igazad van. Néha valóban olyan jó lenne, ha mindenki tudna róla és nem kellene úgy tennünk, mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz. De attól félek, még egy jó darabig okosabban tesszük, ha titkolózunk. Most pedig menjünk, nehogy valakinek feltűnjön a hiányunk.

David óvatosan kinyitotta az ajtót és kinézett a folyosóra, majd intett, hogy mehetünk. Kiléptünk a folyosóra, David bezárta az ajtót, zsebre tette a kulcsot és elindultunk visszafelé a folyosón. Alig tehettünk meg néhány lépést, amikor a sarkon hirtelen feltűnt Garreau. Kezében egy nagy halom könyvet vitt, elgondolkodva sietett végig a folyosón és majdnem elment mellettünk anélkül, hogy észrevett volna, de az utolsó pillanatban megtorpant és ránk meredt.

– Önök mit keresnek itt? – kérdezte. Nem volt ingerült, de érezni lehetett a hangján, hogy helyteleníti a dolgot. Egymásra néztünk, hirtelen nem tudtunk mit válaszolni. Éreztem, hogy elvörösödök és csak remélni tudtam, hogy a félhomályos folyosón Garreau nem fogja észrevenni. Csendesen álltunk egymással szemben néhány pillanatig, aztán Garreau Davidhoz fordult:

– A könyveket nézték meg, igaz?

– Igen – vágta rá David azonnal. Garreau rezzenéstelen arccal folytatta:

– Marc azért jött önnel, hogy segítsen, igaz?

– Igen, tanár úr! – mondtam gyorsan és úgy láttam, Garreau alig észrevehetően elmosolyodik.

– Rendben van – mondta Garreau és mindketten világosan tudtuk, hogy egyetlen szót sem hitt el abból, amit mondtunk. David lassú mozdulattal a zsebébe csúsztatta a kezét.

– Most menjenek. David, tartsa magánál a kulcsot, szüksége lesz még rá – mondta Garreau és továbbment. Összenéztünk, majd amilyen gyorsan csak tudtuk, elhagytuk a folyosót.

– Egy szavunkat sem hitte el – súgta David.

– De ha tudta, miért tett úgy, mintha elhitte volna, hogy csak a könyvekért mentünk oda?

– Nem tudom. Talán mégsem tud semmit. Miért hagyná?

– Talán tényleg nem tud semmit. De akkor is furcsán viselkedik.

– Az a fontos, hogy nem ártott nekünk, pedig megtehette volna.

Elgondolkodva ballagtunk a folyosón. Vajon kinek van igaza? Davidnak, aki azt mondja, Garreau veszélytelen és csak azért látok benne rosszat, mert mindenkiben azt látok, amióta Zoberrel találkoztam? Vagy nekem, mert azt állítom, Garreau furcsa ember, olyasmiket kérdez, amihez semmi köze nincs és az az érzésem, többet tud, mint amennyit mond? Talán Davidnak van igaza, legalábbis szerettem volna ebben hinni, szerettem volna, ha senkire nem kell többé aggódva néznem, vajon mennyit tud rólunk és mire készül.