– Amikor megszülettem, az a világ, amelyet ti ismertek, még nem létezett. A mi családunk nemesi származású volt, évszázadokkal ezelőtt kaptunk grófi címet a királyról és egészen apám haláláig, a család széthullásáig, a neve egyet jelentett a becsülettel és a tisztességgel. Nagyon régen, a tizenhetedik században kezdett el a család pénzügyekkel foglalkozni, az ükapám már bankigazgató volt, a dédapám, nagyapám és apám örökölték a tisztséget és rám is ez a sors várt volna, ha az élet közbe nem szól.

Apám, August Le Chatelier egyenes, büszke ember volt. Az a fajta, akire ma is azt mondanák, talpig úriember. Szerettem, bár voltak időszakok, amikor magam sem tudtam, mit érzek iránta. Számára a család hírneve és becsülete mindennél fontosabb volt, néha úgy éreztem, hogy még nálam is.

Anyám Drancyból származott, a hely később igen szomorú nevezetességgé vált a háború alatt. Ő volt az, aki a végsőkig kitartott mellettem és aki soha nem kételkedett bennem.

Egyetlen gyermek voltam, de úgy érzem, nem láttam ennek hátrányát. Akkoriban még nem volt televízió, nem volt magnó, számítógép, telefon, bizony még villany és vezetékes víz sem mindenhol. Egy kastélyban laktunk, a személyzet kiszolgált bennünket, szobalányok hordták az innivalót, ők vetették be az ágyat, szolgálták fel az ebédet, a szakács minden nap több fogást készített, a sofőr pedig a nap minden órájában készen állt arra, hogy bárhová elvigyen bennünket. Kényelmes élet volt, nagyon kényelmes és nagyon régimódi. Néha még ma is vágyok rá.

Ellentétben a többi nemesi gyerekkel, én egészen sok időt töltöttem a többiekkel, a falubeliekkel, anyám ugyanis nem tulajdonított nagy jelentőséget a névnek, azt mondta, az ember fontosabb, mint a neve. Sokáig úgy éltem, mint bárki más az én társadalmi osztályomból, iskolába jártam, nyáron nyaralni mentünk a tengerpartra, télen síelni a hegyekbe vagy fürdőbe. Apám nem szeretett fogadásokra járni, nem is szeretett öltönybe, frakkba öltözni, így otthon úgy éltünk, mint a többiek. Az akkori szokásokhoz képest liberálisok voltunk, de nem lógtunk ki túlzottan a sorból.

Azt hiszem, a valódi életem akkor kezdődött el, amikor apám a fejébe vette, hogy mint a család többi férfitagja, én is járjak kollégiumba, mégpedig az egyik legnevesebbikbe, a híres Saint-Michelbe.

Nem nagyon akartam odamenni, elszakadni a családomtól, idegenek között élni, de apám hajthatatlan volt, elmondta, micsoda nagyszerű kalandokat élhetek át, velem egykorú előkelő fiúkkal találkozhatok, akik nem csak a barátaim lehetnek, hanem később, felnőttként és majdani bankigazgatóként nagyon komoly kapcsolatokat is jelenthetnek. Nem tehettem mást, elfogadtam a helyzetet. Nehezen szoktam meg a helyet, minden idegen volt, a szabályok szinte gúzsba kötöttek, mindenért engedélyt kellett kérni, a leveleinket elolvasták és szinte soha nem lehettünk egyedül. Nem is tudom mi történt volna, ha rögtön az első napon nem találkozom Jacques Legrand-nal, de azt hiszem, őt már ismeritek. Jacques apjának húsüzemei voltak, gazdagok voltak, de nem volt nemesi nevűk, címük, bár ez nekik nem számított. Szóval találkoztunk és szinte az első percben megkedveltük egymást. Barátok lettünk, nagyon jó barátok, Jacques segített abban, hogy elviseljem a kollégiumi életet. Vidám volt, néha komolytalan, néha viszont olyan bölcs, hogy a mai napig csodálkozok rajta.

Ő volt az, aki felismertette velem, hogy vonzódom a fiúkhoz. Akkoriban ez még nagyobb tabunak számított, mint manapság, én sem szóltam róla senkinek, igaz, nem is lett volna mit mondanom, hiszen meg sem tudtam volna fogalmazni. Igazi szerelem volt ez, igaz, csak úgy gyerekmódra. Aztán amikor felismertem, hogy a társadalom miképpen ítéli meg az ilyen vonzalmat, elbátortalanodtam és megszakítottam minden ilyen irányú kapcsolatomat Jacques-kal. Nagyon nehéz hónapok voltak, nem tudtam, mit akarok, hogyan akarok élni és mit gondoljak magamról, aztán szépen lassan kezdtem beletörődni, hogy én ilyen vagyok. A következő évben megismerkedtem Daviddal, az én kis apródommal, aki a legnagyobb hatást gyakorolta rám ebben az életben. Most nem mondok el mindent, mindannyian olvastátok a történetemet, pontosan tudjátok, mi történt. Aztán elbuktunk, Zober, egy kiugrott jezsuita, aki már ki tudja, hány hozzánk hasonló gyerek életét és szerelmét tette tönkre, felfedezett bennünket és megpróbált elszakítani egymástól, mi ellenálltunk és ennek tragédia lett a vége. Jacques elkövetett egy hibát, Zober kicsapatta és egyedül maradtam. Nemsokára mi következtünk, Zober lecsapott ránk és könyörtelenül elszakított bennünket egymástól. Megpróbáltam meghalni, de előtte még bosszút állni azon az emberen, aki ezt tette velünk. Meg akartam ölni, de nem sikerült. Akkor majdnem eldobtam az életem, mert azt hittem, soha nem találkozhatok azzal, akit igazán szerettem. De erről is olvastatok. Azután mégis újra együtt voltunk és ez az a korszak, amit nem írtam meg és azt hiszem, már nem is fogok.

A második kollégiumban aztán találkoztunk egy emberrel, Garreau úrral, aki a tanárunk volt és így utólag azt hiszem, ő is a fiúkat kedvelte, de erről soha nem beszéltünk. A szárnyai alá vett minket és tanított, de nem irodalomra és matematikára, sokkal inkább az életre. Azt hiszem, saját tapasztalatait osztotta meg velünk és megpróbált felkészíteni bennünket arra, ami az életben vár majd ránk. Ugyanebben az évben elvesztettem az unokaöcsémet, Marcelt is. Marcel rendkívüli fiú volt, tiszta szívemből szerettem, de nem úgy, mint Davidot, ez másfajta szeretet volt. Imádtam azt a fiút, de elkövettem egy hatalmas hibát, véletlenül elárultam neki, hogy az apja már nem él. Erről nem lett volna szabad tudnia, mert apám akarta elmondani neki a megfelelő pillanatban, de mindent elrontottam. Marcel öngyilkos lett és nekem végig kellett néznem, ahogy meghal. Soha nem felejtem el azt az éjszakát, amikor levetette magát a hídról, életem végéig bűntudatot fogok érezni a halála miatt. David sokat segített abban, hogy folytatni tudjam.

A következő évben minden olyan volt, mint egy álom, a kollégiumban mintadiák lettem, David és én csodálatos napokat töltöttünk el ott egymás mellett, akkor azt hittem, ez az időszak soha nem fog véget érni. Aztán történt valami… nem egy bizonyos dolog, nem egy meghatározható esemény, de valami elkezdődött. Ahogy teltek az évek és idősebbek lettünk, egyre inkább kiderült, mennyire különbözünk Daviddal, egyre több mindenben nem értettünk egyet, sokat vitatkoztunk, ezt leginkább Garreau hatásának gondoltam, majd amikor David bevallotta, hogy valami furcsa szerelemfélét érez az egyik unokahúga iránt, hirtelen minden megváltozott. Már nem voltunk együtt úgy, mint régebben, már csak barátok voltunk. Nagyon furcsa, fájdalmas időszak volt ez, még összetartott bennünket az a furcsa kötelék, a kalandok, amiken együtt mentünk keresztül, a szenvedések, de az egész már inkább tartozott a múltunkhoz, mint a jelenünkhöz. Kezdtem ellenségesen viselkedni Garreau-val, mert mindezért őt okoltam. Az utolsó évben már csak szenvedés volt az egész. Letettem a vizsgáimat és elhagytam a kollégiumot. Hosszú ideig nem találtam magamra, Jacques tartotta bennem a lelket, de ő egy évvel később visszament Rouenbe, hogy átvegye az örökségét, mivel az apja hirtelen meghalt. Mivel egy meglehetősen nagy céget birtokolt, már nagyon kevés ideje maradt rám és én ezt megértettem, nem háborgattam.

Továbbtanultam és egyetemre mentem, francia nyelvet és irodalmat tanultam. Úgy hallottam, David apja tanácsát megfogadva orvosnak tanul. Nem találkoztam vele, félévente váltottunk egy formális levelet. Magányos voltam, de már nem gyerek és ezzel sehogy sem tudtam mit kezdeni. Ismét a tanulásba menekültem, mint a kollégiumban, szinte faltam a könyveket, mindent megtettem, hogy ne legyen időm azon rágódni, mi történt és mit kellett volna másképpen tennem.

El is végeztem az egyetemet, méghozzá kitűnő eredménnyel és tanár lettem. Apám nem haragudott rám, már nem akarta, hogy bankár legyek. Ott álltam, mint egy fiatal nemes, egy diplomás fiatal úr, aki előtt ott volt az élet, az egész világ, csak éppen kezdeni nem tudtam vele semmit. Azon a nyáron még elmentem a családommal nyaralni a tengerpartra és ott történt valami, ami ismét teljesen megváltoztatta az életemet. Megismerkedtem egy nálam fiatalabb fiúval, akibe szerelmes lettem. Még ma sem értem teljesen azt az érzést, részegítő volt, egy fiatal fiú, akitől megkaptam mindazt a gyengédséget, amire vágytam, amit olyan régen hiányoltam. Elvesztettem a fejem. Néhány napig én voltam a legboldogabb ember a világon, aztán szokás szerint ismét összeomlott a világ.

Egy csónakházban rajtakaptak bennünket, ráadásul éppen a fiú apja. Nem számítottam rá, de apám a segítségemre sietett, elsimította a botrányt, pontosabban lefizette a fiú szüleit, hogy hallgassanak. Amikor megköszöntem neki, azt hittem, minden ugyanolyan lesz, mint volt, de ő megkérdezte, emlékszem-e arra a megállapodásra, amit még tizennégy évesen kötöttem vele. Akkor már tudtam, hogy mit fog tenni, de még reménykedtem. Szép hosszú beszédet tartott, amelyben elmondta, hogy ő mindig is türelmes és elnéző volt velem és ebben igaza is volt, nem sokan tűrték volna el azt, amit én tettem az elmúlt években. A végén azt mondta, hogy neki fáj a legjobban, amit most mondania kell, de emlékeznem kell arra, hogy a szavamat adtam neki.

Azt mondta, nem viselhetem többé a Le Chatelier nevet és el kell hagynom a kastélyt is. Ez számomra egyet jelentett a teljes megsemmisüléssel. Még három napig maradtam a kastélyban, összepakoltam a holmijaimat és felmentem Párizsba. Így lettem Marc Morin, az állástalan fiatal tanár.

Nagyon nehéz időszak volt, a pénzem hamar elfogyott, apámtól semmit nem remélhettem és bár anyám titokban segített, de ez kevés volt ahhoz, hogy valódi életet élhessek. Már azon gondolkodtam, hogy feladom, amikor a véletlen egy kocsmában összehozott egy férfival, aki egy külvárosi gimnáziumban tanított. Állást ajánlott és én elfogadtam. Szigorú vizsgákon kellett keresztülmennem, mivel sem nevem, sem ajánlólevelem nem volt, de végül sikerült, tanítani kezdtem. Béreltem egy kis szobát és szerényen bár, de megéltem a munkámból. Az elkövetkező hét évben így éltem. Elismertek az iskolában, két évvel később felajánlottak egy állást egy előkelőbb iskolában és én elvállaltam. Jobb fizetésért dolgoztam, előkelőbb környéken lakhattam, de ugyanolyan magányos maradtam.

Megpróbáltam kapcsolatokat létesíteni nőkkel, megpróbáltam beilleszkedni a társadalomba, úgy viselkedni, ahogy elvárták tőlem, de minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Férfiakkal nem ismerkedtem, mert úgy éreztem, semmi szükségem rájuk, viszont már tudtam, hogy a fiatal fiúk érdekelnek. Tanárként nagyon sok szeretetet kaptam tőlük, de többet nem mertem remélni, főleg azután nem, hogy pletykálni kezdtek a városban arról, hogy egy tanár bűnös viszont folytat a tanítványaival. Az illetőt azután le is tartóztatták, a börtönben meg is halt, ez hosszú időre elvette a kedvemet attól, hogy próbálkozzak.

Ezt leszámítva kezdett az életem jobbra fordulni, magánórákat is adtam és felhasználva az apámtól tanultakat, apróbb összegekkel, az addig összegyűjtött pénzemmel és némi baráti segítséggel tőzsdézni is kezdtem, inkább csak azért, hogy kipróbáljam magam. Szerencsém volt, köszönhetően apámnak, a tőle tanultaknak, egyre nagyobb összegekhez jutottam, amelyek ugyan nem voltak elegendőek ahhoz, hogy új életet kezdjek, de az akkori gazdasági viszonyokhoz és lehetőségekhez képest jól éltem.

A háború miatt egyre többet aggódtam és mint utóbb kiderült, nem alaptalanul, egy évvel később besoroztak. Azt hittem, nem élem túl a kiképzést, de végül könnyebben ment, mint hittem. Szerencsére felfigyeltek rám, altiszt lettem és írnok, egy hátországbeli állomáson teljesítettem szolgálatot. Furcsa volt, de jól éreztem magam, a világ teljesen felfordult körülöttem és a helyzet nem volt alkalmas arra, hogy a saját életemen töprengjek. Nem kellett túl sokat tennem, hogy elégedettek legyenek velem és egy idő után elkezdtem gondolkodni azon, hogy talán éppen ez az, amit csinálnom kellene az életben. Kezdett megtetszeni a katonaélet és hagytam magam sodortatni az eseményekkel. Gyorsan haladtam előre a ranglétrán, hadnaggyá neveztek ki, egy kisegítő bázist vezettem és úgy éreztem, ez a háború nem árthat nekem. Egy rajtaütésben megmentettem néhány ember életét, egyikük egy ezredes volt, aki hálából elintézte, hogy a legjobb helyre kerüljek, Párizsba, egy irodába, ahonnan még képletesen szólva sem hallatszottak az ágyúlövések. Talán a túlzott magabiztosságom, talán a káosz miatt, ami abban az időben uralkodott, ismét elkövettem egy hibát, ráadásul ugyanazt.

Viszonyom lett egy fiúval, akiről ráadásul még azt is tudtam, hogy zsidó. Egy idő után kiderült és csak a rangom, az addigi kiváló eredményeim és az ezredes közbenjárására kerültem el a hadbíróságot, de azt még ő sem tudta megakadályozni, hogy a frontra küldjenek. A vonaton elszámoltam magammal, tudtam, hogy onnan nem térek haza élve, könnyű szívvel fogtam meg a puskát, már mindegy volt. Aztán csak teltek a hetek, hónapok és én még mindig éltem, feküdtem a lövészárokban és azon gondolkodtam, vajon a sorsnak mi lehet a terve velem.