A kórterem előtt megállt és kinyitotta az ajtót. Belépett, maga előtt tolva a kocsit. A szobában négy ágyat látott, mind a négyen feküdtek. Azonnal látta, hogy egyikük alszik, a másik három felnézett, amikor meglátták. Javier elengedte a tolókocsit, az még gurult egy métert, aztán megállt. Nem vesztegette az időt, az első ágy elé lépett, egyetlen szó nélkül kinyújtotta a kezét és az ágyon fekvő tizenhat év körüli fiú nyakára tette. A fiú szemei lecsukódtak, kezei közül kiesett a könyv, amit éppen olvasott.

A szemközti ágyon ülő, fején kötést viselő fiú döbbenten nézte, kinyitotta a száját, de kiáltani nem tudott, mert Javier egy szempillantás alatt ott termett és az ő nyakát is megszorította. A fiú nyitott szájjal zuhant vissza a párnájára. Javier a harmadik ágy felé fordult, ahol egy kövér srác feküdt, arccal a falnak fordulva aludt. Úgy döntött, nem bántja.

A negyedik ágyon ott feküdt Dávid és őt nézte, Javier mosolyt várt vagy remélt, de Dávid csak nézte, komolyan és öröm nélkül.

– Készen állsz, kisvámpír? – kérdezte kedvesen, de nem kapott választ. Közelebb húzta a tolókocsit az ágyhoz, majd felhajtotta Dávid takaróját, hogy megnézze, van-e valami cső, kötés vagy bármi, ami megnehezítheti a dolgot, de nem látott semmit. Ugyan a két lába gipszben volt és az egyik karja is, de Javier úgy gondolta, már csak egy-két napig. Az egyetlen dolog, amivel foglalkoznia kellett, a fiú karjába ültetett kis eszköz, amin keresztül az infúziót kapta. Kihúzta a tűt és lezárta a branült, egy orvos sem csinálhatta volna jobban. Elgondolkodott rajta, hogy ott helyben kiszedi az egészet, de aztán rájött, hogy lesz még rá ideje.

Végignézett Dávidon, szánalmasan sovány volt, de a sebek, zúzódások nem néztek ki olyan rosszul, mint gondolta. Az ágy végében talált egy fehér kórházi köntöst, segített Dávidnak belebújni és ahogy tudta, szépen elrendezte rajta.

– Itt voltak a rendőrök – mondta Dávid, amikor Javier felemelte az ágyról.

– Beszélni akartak velem, kérdezősködtek.

– Miről? – kérdezte Javier, miközben átemelte a tolókocsiba.

– Tudni akarták, mi történt, de azt mondtam, hogy nem emlékszem semmire.

– Miért?

– Mert ez nem rájuk tartozik – mondta. Javier elgondolkodott. Tényleg beszélgetniük kell, mert vannak dolgok, amiket meg kell tudnia. Körbenézett. A két srác, akiket elaltatott, még mindig kábán feküdtek, a harmadik pedig még nem ébredt fel.

Kitolta a kocsit a körteremből. Végiggurultak a hosszú folyosón, ismét összetalálkoztak egy nővérrel, aki keresztülnézett rajtuk, Dávid csodálkozva nézett utána, majd Javierre, de a fiú nem mondott semmit.

A lifttel lementek a földszintre és ki a kertbe. Emlékezett rá, merre van a hármas kapu, arrafelé irányította a tolókocsit. Gyorsan mentek, egyetlen szó nélkül, Javier nem akart bonyodalmakat. Ha valaki megállítaná őket, kénytelen lenne harcolni és az ebben az esetben legalább egy ember halálával végződne.

A hármas kapu már csak néhány méterre volt, amikor közvetlenül a kapu közelében meglátta a rózsaszín köntöst viselő öregasszonyt, ahogy ott állt egy járókeretre támaszkodva és őket nézte. Javier káromkodott egyet. Más sem hiányzott, mint egy akadékoskodó szörnyeteg, aki a területét védi. Elhatározta, hogy ha szükséges, gyorsan, de kegyetlenül leszámol vele, de az öregasszony nem mozdult, csak nézte őket, követte a tekintetével egészen addig, amíg ki nem gurultak a kapun.

Megkönnyebbült, amikor végre odaértek a kocsihoz. Körbepillantott, mert nem bízott Andreában, de úgy látta, sehol nincs senki, aki gyanús lenne. Kinyitotta a hátsó ajtót, kiemelte Dávidot a tolókocsiból, berakta az autóba és segített neki végigfeküdni az ülésen. Megkerülte az kocsit, készen arra, hogy felugorjon rá, ha Andrea megpróbálna elhajtani, de ő csak beindította a motort és várt. Javier Dávid mellé ült a hátsó ülésre és a fiú fejét az ölébe vette, majd intett, hogy indulhatnak. Andrea engedelmesen az utca végéig hajtott és balra fordult.

– Jól van, a harmadik utcánál jobbra és menj fel az autópályára.

– Hová a francba akarsz menni?

– Ne törődj vele!

– Legalább hadd nézzem meg a fiamat.

– Fogod látni még egy darabig – mondta Javier és Andrea nem akadékoskodott tovább. Kinézett a hátsó ablakon, ellenőrizte, hogy nem követik-e, majd Dávidra mosolygott, aki csendesen feküdt és a mennyezet kárpitját nézte.

– Jól vagy?

– Igen…

– Nem fáj semmid? – kérdezte komolyan. Dávid nemet intett, de látszott rajta, hogy nem mond igazat.

– Szóval megkérdezem még egyszer: nem fáj semmid?

– De – mondta Dávid megadóan. – Soroljam?

– Igen.

– Fáj a jobb kezem, a hátam és a fejem. Azt hiszem, nincs más.

– Jól van. A kezeddel nem tudok mit csinálni, azt majd akkor vesszük kezelésbe, ha megérkeztünk. A hátad azért fáj, mert most sokkal jobban terheled, mint eddig. A fejed is ezért fáj, de elmúlik néhány óra múlva, főleg ha kapsz inni valamit. De addig is…

Jobb kezével finoman masszírozni kezdte a fiú halántékát. Dávid lehunyta a szemét és felsóhajtott. Napok óta ez lehetett az első jó dolog, ami történt vele és érezte, hogy lassan szűnni kezd a fájdalom, energiahullámai elcsendesedtek és szabályosabbak lettek.

– Anya! Te jól vagy? – kérdezte Dávid.

– Igen kicsim, nincs semmi baj. Nemsokára minden rendben lesz. Csak pihenj, próbálj meg aludni egy kicsit.

– Hová megyünk?

– Nem tudom, kicsim…

– Vidékre – válaszolt Javier. – Van egy hely, egy nem túl kényelmes hely, ami pont megfelel arra, hogy meggyógyulj. Nemsokára vége ennek az egésznek.

– Miért nem hagytad, hogy meghaljak? – kérdezte Dávid. – Miért kérdezted, mit választok, ha úgyis azt csinálsz, amit akarsz?

– Miért akarnál meghalni?

– Nem ez a kérdés. Inkább az, hogy ha már az első döntésemet semmibe veszed, mi lesz később?

Javier felsóhajtott.

– Az első döntésed helytelen volt. A három lehetőség közül azt választottad, amivel nem csak te, de anyád és én is a legrosszabbul jártunk volna. Mindezt azért, mert nem hitted el, hogy amit ajánlani tudok, sokkal jobb, mint feküdni a koporsóban és figyelni, ahogy a kukacok szétrágják azt a gyönyörű pofidat.

Dávid nem válaszolt, Javier pedig nem erőltette a beszélgetést, de tovább simogatta a fiút, élvezettel futtatta végig ujjait selymes bőrén és borzolta végig a halvány pihéket az ajkai felett. Nem mert odapillantani, mert úgy érezte, azonnal elfogná az éhség, mégpedig az a fajta, amelynek jelen pillanatban ellen kell állnia.

– Mesélj arról, mire leszek képes, ha én is olyanná válok, mint te – mondta Dávid.

– A legfontosabb, hogy ha átváltoztatlak, már nem leszel ember többé. Kívülről nem változol, nem lesznek vámpírfogaid és nem változol át denevérré. Nem gondolhatsz magadra úgy, mint egy természetfeletti erővel bíró emberre, mert már egy másik fajhoz fogsz tartozni. Ezt talán most nem érted, de később nagyon fontos lesz. A látásod és a hallásod kiélesedik, a sötétben is látni fogsz és hallani fogod azt, amiről eddig azt sem tudtad, hogy hallható. Sokkal erősebb leszel, mint bárki, akit ismersz és ez az erő soha nem hagy majd el. A szaglásod majdnem olyan jó lesz, mint egy kutyáé, képes leszel csak a szaguk alapján megkülönböztetni az embereket. Képes leszel érzékelni az érzelmeiket, rájuk tudsz hangolódni.

– Gondolatolvasó leszek? – súgta Dávid kíváncsian. Javier elgondolkodott.

– Nem, legalábbis nem úgy, mint ahogy azt képzeled, nem olyan érzés, mintha egy könyvből olvasnád. Inkább úgy mondanám, érezni fogod a gondolatokat, nem olvasni. Olyan lesz, mintha a saját fejedben bukkantak volna fel, de mégis tudni fogod, hogy nem tőled származnak. Elsőre kicsit skizofrén érzés, de majd megtanulod kezelni. Nem tudod irányítani az embereket, csak olvashatsz belőlük. Tudni fogod, félnek-e valamitől, aggódnak-e valami miatt vagy szomorúak.

– Akarom – mosolygott Dávid.

– De ennek nagy ára van.

– Meg akarsz ijeszteni? – komorodott el Dávid, Javier a félelem apró jeleit észlelte a fiú felől és nem tett semmit, hogy megnyugtassa.

– Igen.

– Miért?

– Mert nem akarom, hogy azt hidd, mindez ingyen van.

– Mit kell adnom cserébe?

– Az életedet… Andrea, vagy ne hallgatózz, vagy próbáld meg elfogadni, amit hallasz – nézett előre Javier szemrehányóan, mivel már-már veszélyesen az út szélére sodródtak. Válaszképpen a kocsi rándult egyet és visszakanyarodott a sáv közepére.

– Szóval ha átváltozol, egy új életet kapsz, a régit pedig el kell dobnod, senkinek nem lehet két élete. Soha többé nem tartozol az emberekhez.

– Megéri? – kérdezte Dávid.

– Ha azt kérdezed, lennék-e újra ember, azt mondom, hogy nem. Mi felsőbbrendűek vagyunk és ez valami csodálatos dolog.

– Most mégis egy ember segítségére vagy utalva – szólt közbe Andrea. Javier szemei felvillantak, de uralkodott magán. Hangja nyugodt maradt, egyelőre nem akarta, hogy Dávid kérdezősködni kezdjen.

– Én is el tudnám vezetni ezt a kocsit, de veled kevésbé feltűnő. Eljön majd az az idő is, amikor nem lesz szükségem a segítségedre…

Andrea felfogta a válasz mögött megbújó fenyegetést és nem válaszolt, de Javier érezte, hogy ígéretek ide vagy oda, egyszer kénytelen lesz eltennie az útból, mert ez a nő addig nem nyugszik, amíg keresztbe nem tesz neki. Visszafordult Dávidhoz, aki csendesen piszkálta a gipszet a karján.

– Tehát istenek leszünk? – kérdezte.

– Majdnem. Szinte halhatatlanok vagyunk, de nem sebezhetetlenek. Minket is meg lehet ölni, még ha ezerszer nehezebb is, mint egy átlagos embert. A sérüléseink szinte azonnal gyógyulni kezdenek és ha elég vért iszunk, akár a halálból is vissza tudunk térni. De vannak korlátaink. Vért kell innod, mégpedig emberek vérét, különben legyengülsz és meghalsz, bármennyire is erős vagy. A vér adja majd az erődet, ez semmivel nem pótolható. Elég, ha ezt az egyet megvonják tőled és ugyanolyan sebezhető leszel, mint ezek itt körülötted. Emberek vérét meginni pedig nem is olyan könnyű, néha harcolni kell érte. Harcolni, de nem ölni. Soha nem öljük meg az embereket, csak megsebezzük őket. Ez fontos szabály.

– Mi történik, ha megszegem a szabályokat?

– Attól függ, melyiket szeged meg. Ha engedély nélkül belépsz egy lakott házba, akár meg is halhatsz, mégpedig lassan és kínok között. Ha más szabályt szegsz meg, a többiek kiközösítenek.

– Többiek? Hányan vagyunk?

– Nem tudom. A világon mindenfelé élnek vámpírok, kisebb-nagyobb klánokba tömörülve. A klánok szabályait sem szegheted meg. Ha megteszed, kiközösítenek, jobb esetben csak elkerülnek és nem segítenek, ha bajba kerülsz, rosszabb esetben megölnek, ha meglátnak.

– Erről eddig nem meséltél…

Javier szeme sarkából látta, ahogy Andrea megigazítja a visszapillantó tükröt, hogy jobban láthassa Dávidot és mindazt, ami a hátsó ülésen történik.

– Sok mindenről nem meséltem még.

– Milyen szabályai vannak a klánnak?

– Néhány szabályt minden klán betart. Nem ölhetsz szórakozásból, nem kegyetlenkedhetsz feleslegesen. Csak vért ihatsz, az emberi húst semmilyen körülmények között nem eheted meg. Nem ölhetsz meg gyereket. Nem változtathatsz át olyan embert, akiről akár csak gyanítod, hogy a szabályokat nem érti vagy nem akarja elfogadni és betartani.

– Ezek betartható szabályok – gondolkodott el Dávid.

– Nem tettél rosszat, mert nem volt rá lehetőséged. Ha tehetted volna, már megöltél volna pár embert, csak az tartott vissza, hogy nem volt erőd hozzá. Legbelül képes vagy rá, csak a tested tart vissza.

– Lehet – mondta Dávid. – Mi melyik klán tagjai vagyunk?

– Mi… nem vagyunk tagjai egyiknek sem. Én nem vagyok olyan, mint a többiek. Erről is akartam beszélni már, de valahogy soha nem került rá sor.

– Akkor te olyan izé vagy… nem tudom, hogy mondják. Az, aki sehová sem tartozik.

– Igen, én pont ilyen izé vagyok…

– De ha átváltoztatsz, akkor már ketten leszünk. Csinálunk egy új klánt és te leszel a vezér. Mit szólsz hozzá?

Javier elmosolyodott, de ugyanabban a pillanatban eszébe villant Vasquez és Juanita. Dávid valami olyasmit mondott ki, amire ő még nem gondolt.

– Igazad van, csinálunk egy saját klánt, de majd csak később. Viszont van még valami nagyon fontos dolog. Az átváltozás pillanatától kezdve egyetlen perccel sem leszel öregebb. Soha nem fogsz felnőni, nem leszel felnőtt, amíg csak meg nem halsz, gyerek maradsz, akárcsak én.

Javier Dávid arcát fürkészte, de nem látott rajta semmiféle félelmet vagy aggodalmat. Egy rövid pillanatig arra gondolt, a fiú erősebb, mint gondolta volna, aztán rájött, hogy egyszerűen csak fogalma sincs arról, mindez mit jelent.

– Emiatt nem lehetünk sokáig egy helyen, mert az embereknek hamar feltűnik, hogy nem öregszünk. Vándorolnunk kell, a barátaink mindig meghalnak, újakat szerzünk, de ők is meghalnak majd. Mindenki meghal körülöttünk, emiatt jól meg kell gondolnod, kihez akarsz kötődni. Bárkit választasz, látni fogod, ahogy felnő, megöregszik és meghal, te pedig ugyanaz maradsz, mint akkor, amikor először találkoztatok.

– Rajtad kívül nincs egy barátom sem – mondta Dávid. Javier várt egy kicsit. Végül is elmondott mindent és Dávid elfogadta, amit hallott.

– És ami a filmekben van?

– A fokhagyma, a kereszt és a szenteltvíz?

– Igen. Azok ártanak?

– Az csak babona, semmi más. A templomokba ugyanúgy beléphetsz, mint máshová és a pap is csak egy ember a többi közül. A szenteltvíz és az ezüst is ártalmatlan.

– Akkor szinte semmi nem árt nekünk?

– Csak önmagunk.

– Ezt nem értem.

– Az ember legveszedelmesebb ellensége mindig önmaga.

– Ha egy másik faj vagy, miért nevezed magad embernek? – kérdezte Andrea. Javier úgy döntött, nem áll le magyarázkodni.

– Ez csak egy szófordulat.

– Milyen íze van a vérnek? – kérdezte Dávid, Javier pedig arra gondolt, hogy a fiú ezt sem érti még.

– Mindenkié más. Most azt az ízt érzed, mint az emberek általában, meleg, sós és fémes, jellegtelen. Ha átváltozol, más íze lesz, selymes és finom. Csak akkor fogod tudni, ha megérzed.

– És ha nem fogom szeretni?

– Az lehetetlen, imádni fogod.

– Jó…

Javier a fiút nézte, hosszú szempilláit, formás, pisze orrát és szépen ívelt ajkait, amelyek az átváltozás után kissé majd megduzzadnak és így érzékibbé varázsolják az arcát. Vajon most mondja meg neki vagy ráér akkor, ha már átváltozott? Vagy talán ne is mondja el, bízza az időre a dolgot? Egyszer majd csak megérti. De ha így tesz, vajon szereti-e igazán?

– Azt tudnod kell, hogy ha átváltozol, már semmi nem köt ehhez a világhoz. Itt kell hagynod mindent, amiben éltél, mert csak szenvedést okoznál magadnak és másoknak, ha megpróbálnál ugyanúgy élni, mint azelőtt.

– Az mit jelent? – kérdezte Dávid halkan. Javier egyenesen a szemébe nézett.

– Azt, hogy itt kell hagynod anyádat.

Dávid csendben maradt, Javier félelmet és bizonytalanságot érzett felőle. Nem tudott segíteni neki, a döntés az övé. Hosszú idő telt el így, Javier türelmesen várt. Nem könnyítette meg a fiú dolgát, de még mindig több időt kapott, mint ő annak idején.

– Ha úgy döntenék, hogy… nem akarom, akkor megölsz? – nézett rá Dávid.

– Nincs visszaút. A halál nem lehetőség.

– Nem tudom, mit tegyek. Mondd azt, hogy jobb lesz és igent mondok.

Javier megmarkolta az első ülés támláját, de el is engedte, mert az halkan megreccsent a szorítástól.

– Csak annyit mondhatok, több lehetsz, mint emberként bármikor. Szuperhős vagy akár maga Pán Péter is.

– Jó… azt akarom, hogy változtass át.

Javier arra gondolt, ennek mindenképpen sikerülnie kell. Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy baj történjen, mármint annál nagyobb baj, mint ami eddig történt. Andreára nézett, aki az utat figyelte, de érezte, hogy sír. Egy pillanatig őt is sajnálta, aztán eszébe jutott az árulás és elfordította a tekintetét. Hadd sírjon, van miért…