Ahogy ígértem, itt a Juvenis első fejezete, két részre szedve, mivel elég hosszúra sikerült. A következőt néhány nap múlva fogom postolni. Ha van kedved, írd meg kommentben, hogy tetszett, mi jut eszedbe róla, vagy amit csak akarsz!

Tehát:

Már majdnem sikerült, egyetlen mozdulat hiányzott ahhoz, hogy végre megkaparinthassa, de nem volt elég ügyes. A nagydarab, lomha járású férfi észrevette a próbálkozást, gyors mozdulattal hátranyúlt, hüvelykujjával erőteljesen visszanyomta farzsebébe félig kilógó pénztárcáját és hátrafordult.

Killian egy piros ruhás kövér nő mögé siklott, aki édeskés parfümbűzt árasztott maga körül és úgy tett, mintha fogalma sem lenne róla, mi történik körülötte. Szeme sarkából figyelte a férfit, aki úgy döntött, nem kockáztat, kivette nadrágjának zsebéből a pénztárcát és rövid szürke dzsekije alá gyömöszölte.

A fiú csalódottan nézte. Úgy érezte, egész élete olyan, mint ez a mai nap, ahol az idő fülledt, az emberek bágyadtan sétálgatnak az utcákon és mintha az idő is meghatározhatatlanul nyúlós módon telne, egymásba folyó percekkel.

Várhatóan jövő március környékén fog megjelenni Juvenis című könyvem, amely a 2014-ben megjelent Vértestvérek folytatása, új szereplőkkel és még újabb kalandokkal. A kéziratot már leadtam a kiadónak, megkezdődött a nyomdai előkészítés. Kedvcsinálónak íme a fülszöveg:

Javier, a Vértestvérekből megismert vámpírkölyök belevág, hogy teljesítse testvére halálakor tett fogadalmát és életre hívjon egy klánt, amellyel harcba indulhat, hogy elpusztítsa a vámpírok kiirtására felesküdött fanatikus szektát, az Angyalokat.

Testvérével, Juanitával útnak indul, hogy szövetségeseket keressen és megtalálja a Magisteriumot, ahol a Rend jövendő vezetőit tanítják. Útja során olyan helyről kap segítséget, ahonnan nem is remélte volna: új testvéreik egyike olyan ismeretek birtokában van, amelyek Javiert egész addigi élete átgondolására késztetik és már abban sem lehet biztos, ki ő valójában és mi az, ami ellen harcol.

Javiernek arra is választ kell találnia, legyőzhető-e a Magisterium, mi is az a Juvenis valójában, ki tartozik a soraikba és véget ér-e a harc az Angyalok halálával? De az egyik legfontosabb kérdés az, helyesen teszi-e, hogy megbízik új szerelmében és kiáll mellette?

Nemsokára kaptok egy kis ízelítőt a könyvből, mégpedig a teljes első fejezetet. Néhány hónappal ezelőtt már megmutattam, hogyan kezdődik a történet, ha van kedvetek, nézzétek meg, mi változott azóta :)

Első könyvem, a Láthatatlanok jelenlegi formájában sajnos már nem rendelhető. Nyomdatechnikai okok miatt (ez a nyomdai árak túlzott emelkedését jelenti ilyen nagy oldalszámú könyvek esetén) két kötetre kellett szednünk a 636 oldalas könyvet. A borító és a tartalom természetesen nem változik, de a könyv már csak az új formátumban lesz elérhető. A változás sajnálatos módon azzal jár, hogy idén már nincs lehetőség megrendelni a könyvet, legközelebb jövő januárban érhető el az Underground Kiadó webshopjában. Ha bármiféle új információm lesz a rendelhetőségről, jelezni fogom itt a blogon.

Miután eljutottam oda, hogy következő könyvem, a Juvenis első fejezete már nem változik... na jó, fogalmazzunk inkább úgy, hogy remélhetőleg már nem változik... szóval úgy döntöttem, közzéteszek belőle néhány oldalt kedvcsinálónak. A szereplők egy része ismerős lehet a Vértestvérekből, elvégre ez egy folytatás, bár a stíluson változtattam, több lett az akció és az erőszak, a romantika, vagy nevezzük inkább úgy, az érzelmek ábrázolása pedig erőteljesen visszaszorult.

Tehát:

Képtelen lett volna felidézni, mi történt ezután. Egy ideig nem érzékelte az időt, csak foszlányok maradtak meg agyában, villanások és pillanatképek. Egy Angyal döbbenettől eltorzult arca. Egy levágott, vagy inkább letépett kar, amely pörögve száll a levegőben. Egy félőrült pillantás, amelyet egy magas, széles vállú, kreol bőrű Angyal vet rá, amint tudatosul benne, hogy Javier keze csuklóig merül el mellkasában. A kard villanása, ahogy végtagokat metsz le és torkokat vág át. Sötét vércseppek, ahogy a levegőben szállnak és finom permetként hullanak alá.

Egy ideig nem érzett fájdalmat, mintha nem is a saját testében létezne. Tudatában volt a vágásoknak, a szúrt sebeknek, de mintha mindez valaki mással történt volna, valakivel, akinek kölcsönadta volna a testét, hogy ő testetlen lélekként száguldjon egyik Angyaltól a másikig és farkasüvöltéssel vesse rá magát mindegyikre.

Juanitának a szeme sem rebbent, amikor a pohár a feje mellett csapódott a falnak, cserepekkel borítva el a párnáját és a haját. Könnyedén arrébb csusszant a kanapén és lesepert egy üvegszilánkot a karjáról.

– Ha ember lennél, már régen elmegyógyintézetben ülnél – mondta halkan és testvérére nézett, aki úgy állt ott és nézte a pohár maradványait, mintha nem is ő csapta volna a falhoz.

– Én nem vagyok ember – mondta Javier. Juanita bólintott.

– Ők is ezzel érvelnének.

Az egész valószínűtlen volt, mintha csak egy rossz filmben látta volna. Nem gondolta volna, hogy ilyen rövid idő alatt padlóra tud kerülni. Aznap este is egyedül ment haza, egyetlen osztálytársa sem lakott errefelé és ahhoz túlságosan büszke volt, hogy bárkitől is segítséget kérjen. Annyit tett, hogy reggel a zsebébe csúsztatta a kést, amit születésnapjára vett magának, abban reménykedve, képes lesz használni, bár még emlékezett rá, a fekete idegen milyen könnyedén lefegyverezte. Legszívesebben pisztolyt szerzett volna, de nem tudta, hogyan juthatna hozzá, ezért egy gázspray-t tartott magánál, remélve, hogy hasznát veszi majd.

A nap első meglepetése reggel érte, amikor visszament az orvoshoz. Azt gondolta, csak a szokásos rutinvizsgálat, éppen ezért nagyon meglepődött, amikor a kopasz, szemüveges főorvos leültette és elkezdte magyarázni neki, mire kell majd vigyáznia. Eddig azt hitte, miután letelik az a néhány hónap, amiről eddig beszéltek, minden olyan lesz, mint volt, visszatérhet az edzésekhez és elfelejtheti ezt az egészet.

Az orvos azonban olyanokat mondott neki, amire nem volt felkészülve. Csak ott fogta fel, hogy soha nem lehet belőle hivatásos sportoló és sérült kezét már soha nem terhelheti annyira, mint a baleset előtt. Ez feldühítette és ami a legrosszabb volt, már nem talált senkit, akin bosszút állhatott volna emiatt. Minden bajok okozója, az idegen fiú nem bukkant fel többet, pedig őt nagyon szívesen megverte vagy akár meg is ölte volna. Nagyon szívesen a falhoz csapta volna azt a kis szőke köcsögöt is, már csak azért is, mert vele sokkal könnyebb dolga lett volna, ő soha nem ellenkezett és csak hagyta, hogy üssék. Ezek azonban csak tervek voltak, a valóságban semmit nem tett volna, mert nem akarta magát bajba keverni.

– Egy hét – mondta valaki a háta mögött. Dávid odakapta a fejét. Szinte közvetlenül mögötte Juanita guggolt és őt nézte. A lány szemügyre vette a hullát és a nyakán ejtett sebet.

– Milyen egy hét?

– Nagyjából ennyi van hátra az életedből, ha nem állítod le magad, te idióta. A park kellős közepén állsz neki enni? Ha így folytatod, napok kérdése, hogy megjelenjenek az Angyalok. Sokkal nagyobb rutinjuk van a keresésben, mint hinnéd. Azt sem vetted észre, hogy itt vagyok mögötted, akár le is döfhettelek volna és hogy őszinte legyek, megfordult a fejemben, mert te egy két lábon járó kockázat vagy. Semmit nem tudsz és ránk is veszélyt jelentesz.

Miután az utolsó gyerek is elment, elővette zsebéből a kulcsot és bezárta a hátsó kaput, majd visszament a tornaterembe és lekapcsolta a villanyt. Egy pillanatra még visszanézett a félhomályos terem felé, aztán becsukta az ajtót és elindult a folyosón. Belépett a fiúöltözőbe, ahol még égett a lámpa, pedig már annyiszor kérte őket, hogy kapcsolják le, mert ezzel is takarékoskodni kell.

Benézett a fürdőbe is, az egyik zuhanyból folyt a hideg víz. Nagyot sóhajtott. Hihetetlen, mennyire nem érdekli őket, hogy rendet hagyjanak maguk után! Elzárta a csapot, becsukta az egyik résnyire nyitva hagyott ablakot és továbbment.