Elgyalogoltak az országútig és Javier megállt az út szélén. Negyedóra múlva még mindig ott állt, bár a forgalom meglehetősen nagy volt, de hiába integetett, senki sem állt meg, mintha észre sem vennék. Dühbe gurult és azt tervezgette, a következő kocsi elé kiugrik az úttestre, hogy a sofőr kénytelen legyen lefékezni és ha nem akarja elvinni, kiveri belőle a lelket is, aztán az árokparton üldögélő és kárörvendően vigyorgó Juanitára nézett.

– Cserélünk! Állj ki és vesd be magad. Ha kell, mutogasd a melleidet is.

– Nem szoktam mutogatni…

– Ilyen csenevész melleket én sem mutogatnék.

Kezdjük az újdonsággal: változott a kinézet. Az eddigi sötét, kissé letargikus design helyett egy világosabb, vidámabb vette át a hatalmat az oldalon. Az új kinézet ideiglenes, még bármi megváltozhat, szóval aki a szívéhez kap, hogy: úristen, ez de ronda, akár kellemesen is csalódhat, ha legközelebb visszatér.

Ez volt az újdonság, jöhet a helyzetjelentés.

Lassan véget ér a Vértestvérek, már csak néhány rész van hátra belőle. Ezután hosszabb csend várható, mivel a leközölhető történetek elfogytak, amik pedig még előkaparhatók lennének a merevlemez távoli sarkaiból, befejezetlenek. Persze megfelelő számú érdeklődő esetén hajlandó vagyok ezeket is közszemlére tenni, hátha van valaki, akinek perverz örömet okoz félkész írások (értsd: néhány oldal hosszúságú felvezetések, első fejezetek és egyéb kezdemények) tanulmányozása, bár ha figyelembe veszem a blog eddigi látogatottságát, aligha akad rá jelentkező.

Ettől függetlenül, ha van kedved némi ötletcseréhez, keress meg!

Szóval írom harmadik könyvemet, a Juvenist és szépen haladok, már a vége felé tartok, remélhetőleg egy-két hónap múlva készen is lesz. A történet a Vértestvérek folytatása lesz, jóval kevesebb érzelemmel, romantikával, több cselekménnyel és annál is több erőszakkal. Hogy miért alakult így, arra nehéz lenne néhány sorban válaszolni, mondjuk úgy, a világ jelenlegi állapotát nézve ez jön belőlem.

Holnap tehát jön a Vértestvérek következő része, utána pedig ki tudja?

Javier szokatlanul tanácstalan volt. Eddigi életében bármilyen konfliktust képes volt megoldani, igaz, legtöbbjét úgy, hogy a konfliktust okozó személy a megoldás során meghalt. Igazából nem volt nagy mestere a tárgyalásnak és ezzel ő is tisztában volt. Ez volt az, ami most zavarta. Ezt a problémát nem lehet erővel megoldani. Dávid megszökött és tudta, miért. Gondolhatott volna erre, amikor odaadta azt a nyomorult tyúkot, bár előbb vagy utóbb mindenképpen szembesülnie kellett volna azzal, hogy Dávid emlékezni fog arra, hol és mikor ízlelte meg elsőként a vért. Az első alkalom mindig emlékezetes marad. El kellett volna mondania neki, mi történt, akkor talán elkerülhette volna azt, ami most következik.

Javier két napig várta, hogy Juanita visszatérjen, aztán feladta. A lány alig néhány perc alatt képes volt elérni, hogy kizökkenjen nyugalmából és ordítani kezdjen, ennek ellenére hiányzott. Furcsa testvérek voltak, furcsa emlékekkel. Mások általában úgy kezdik a történeteiket: amikor kicsik voltunk. Javier soha nem tudta, milyen volt Juanita kislányként, soha nem látta háromévesen és nem tudta, hogy nézett ki tízévesként. Minden emléke ugyanarról a lányról szólt. Juanita számára mindig is a vele egykorú testvért jelentette. Ez persze nem zavarta, hiszen nem is tudta, milyen érzés látni, ahogy valaki felnő.

Az ajtóban álló lány furcsa látványt nyújtott. Olyan magas lehetett, mint Javier, hosszú fekete haja derékig ért, egy tincse befonva, hófehéren világított. Első pillantásra úgy tűnt, mintha szemei ki lettek volna festve, de Javier tudta, hogy csak dús fekete szempillái keltik ezt a hatást.

Hosszúkás arca szabályos volt, kifejezetten szép, orra kicsi, ajkai teltek. Fekete dzsekit hordott, amit elborítottak az apró ezüstszegecsek, furcsa, de Javier számára ismerős mintákat alkotva, alatta citromsárga pólót viselt. Sötét nadrágja teljesen rásimult, kirajzolva halványan nőiesedő alakját. Az összképet fekete bakancsa tette teljessé, amely furcsán otrombává tette lábait, mégis olyan kecsesen járt benne, mint egy balettcipőben.

Javier ott ült a háztetőn, lábát lógatva a mélység felett. Amikor először érezte meg Dávid újfajta jelenlétét, boldog volt, mert tudta, hogy a fiú életben van és az első ébredés után már jóval kisebb az esélye annak, hogy belehal az átváltozásba, de nemsokára mást is megérzett. Agressziót, kontrollálhatatlan vérszomjat a szó minden értelmében és tudta, hogy ez csak egyet jelenthet. Talán odarohanhatna, csak egy ajtó állna az útjában, egy egyszerű faajtó két zárral, amelyek nem állíthatják meg. De vajon lesz-e elég ereje ahhoz, hogy megoldja a helyzetet?

Az átváltozás nem egyszerű folyamat és mindenkinél másképpen zajlik, de az biztos, hogy van, aki túl sem éli. Néha az illető környezetében sem mindenki. Andrea képtelen lesz arra, hogy megfékezze Dávidot, sem fizikai, sem lelki ereje nem lesz hozzá. Képtelen lesz úgy nézni a fiúra, mint egy változófélben lévő lényre, csak a fiát fogja látni benne és ez meggátolja abban, hogy azt tegye, amit kell. Valószínűleg megússza néhány komolyabb sérüléssel, de az is lehet, hogy Dávid egyszerűen széttépi. Javier ezt sem bánta volna, de nem akarta, hogy Dávidnak azzal a tudattal kelljen élnie, hogy megölte a saját anyját. Bár ha teljesen őszinte akart lenni önmagához, ez könnyebbé tenné a dolgot, mert megszűnne Dávid kötődése ehhez a világhoz és könnyebben fogadná el új életét.

Soha nem gondolta volna, hogy ennyire élvezni fogja. Utoljára talán tíz éve ült motoron, de akkor nem volt lehetősége száguldozni, mivel a férfi, akié a motor volt, csak azért hozta elő a garázsból, hogy levegye őt a lábáról és meghozza a kedvét ahhoz, hogy hagyja magát megdugni. A vége az lett, hogy Javier vette le a lábáról, de nem úgy, ahogy a férfi gondolta. Amióta átváltozott, senki sem dugta meg. Úgy gondolta, ez így is marad, azzal a motorral pedig alig néhány kilométert tehetett meg, amikor lesodródott az útról.

Amikor magához tért, csend volt körülötte, furcsa, mély csend és ez egy pillanat alatt felébresztette. A következő pillanatban már tudta, mi történt, amíg kábultan feküdt. Kezeit és lábait nem tudta mozdítani, az ágyhoz voltak kötözve azzal a kötéllel, amit ő maga font Dávid féken tartására és amelyről pontosan tudta, mennyire erős. Hirtelen ötlettől vezérelve lehunyta a szemét és koncentrált, valami olyasmit keresett, amit eddig még soha. Eszébe jutott, hogy most már képes arra, hogy mentálisan felkutassa Dávidot. Képesnek kellett lennie rá, hiszen a saját vére ott kering az ereiben, mint ahogy Dávidé is az övében, a részévé vált.

– Talán furcsán hangzik, de ilyesmire gondoltam akkor, amikor arról meséltem, vannak olyanok, akik csak a fájdalomból értenek – mondta Javier.

– Ez jutott az eszembe ott az igazgatónál. Azt hittem, már csak napok vagy hetek kérdése és olyan leszek, mint te. Aztán az egyik reggel elkaptak, amikor a kiserdő mellett futottam. Négyen voltak, fogalmam sincs, honnan jöttek, egyszer csak ott voltak és ütni kezdtek. Az egyik azt mondta, az öccsének betörtem a fejét a tálcával, a másiknak meg össze kellett varrni a fejét. Azt is mondták, hogy a Hevesi közölte velük, nyugodtan törjék el a kezem. Hát eltörték, arra még mindig emlékszem, rátapostak valami bakanccsal, éreztem, ahogy recsegnek a csontjaim.