Amint leült, rögtön elindult a sugdolózás és tudta, hogy ennek nem lesz jó vége. A tanárnő megpróbálta lecsendesíteni őket, de mint máskor, most sem sikerült, senki nem hallgatott rá, ezért egy idő után feladta. Dávid abban reménykedett, hogy a szünetben majd történik valami, ami elvonja a figyelmüket. A tanárnő megkérdezte az osztályt, el tudná-e énekelni valaki a kedvenc dalát. Persze elsőre senki sem vállalta, a fiúk közül ugyan Molnár felállt ugyan és bejelentette, hogy reppelni akar, de a tanárnő leültette, nyilván sejtette, miről fog szólni a dal. A lányok sem értették meg a feladat lényegét, egyikük ugyan el tudta énekelni a magáét, de a tanárnő a végén megjegyezte, mielőtt hajlítással próbálkozna, az alapokat kellene rendesen megtanulnia.

Hevesi, akinek mindig nagy volt a pofája, közölte, hogy ő mutál és senki sem kényszerítheti, hogy énekeljen, mert az megalázó. A tanárnő felvonta a szemöldökét.

– Te már harmadik éve mutálsz. Nem gondolod, hogy meg kellene mutatnod magad az iskolaorvosnak?

A lakótelep közepén, hosszú tízemeletes toronyházak betonszalagjaitól körülölelve terült el a telep egyfajta központjának megálmodott füves terület, át- és átszelve keskeny betonjárdákkal ott, ahol a lakótelep megálmodói tervezték és kitaposott ösvényekkel ott, ahol a lakók kényelmesebbnek ítélték a közlekedést. A fű sok helyen kikopott vagy megsárgult, az egykor egyenletesen zöld fűszőnyeg elgazosodott, a fekete szeméttároló fémkosarak mellett csak gyűlt a papírpohár, sörösüveg és megannyi másfajta szemét.

A kis tér közepére épített játszótérből mára nem sok maradt. Egy-két magányos mászóka, amelyek fémrúdjairól részben már lekopott a színes zománc és két homokozó, amelyekben a piszkos homok közé falevelek, ágak, papírpoharak keveredtek. A négy hinta közül kettő volt működőképes, a harmadik teljesen hiányzott, a negyedik egy láncon lógott.

A játszótér legépebb darabja a csúszda volt, valószínűleg azért, mert betonból lévén, sokkal nehezebb volt kárt tenni benne, mint a többi játékban. Arrébb egy beton ivókút állt, félig összetörve, a rozsdás vascsőből még vékony sugárban folyt a víz, de már senki sem állt meg, hogy igyon belőle. A parkosításkor telepített és egy időben szépen nyírt bokrok most szabálytalan formában ágaskodtak az utak mellett, egyre elvadultabb külsőt adva a parknak.

Miután a férfi eltűnt, Javier szemügyre vette az érméket, megvizsgálta őket és úgy találta, nem hamisak. Az összeg hihetetlenül nagy volt, ennyit talán egy hét alatt sem koldulhatott volna össze, rögtön el is rejtette a ruhájában és arrébb ment, nehogy valaki felfigyeljen rá.

A templom oldalában leült egy kőre és átgondolta a történteket. A férfi furcsán viselkedett, de pénzt adott és életet ígért. Mintha nem is érdekelné, hogy beteg és úgy beszélt, mintha tényleg képes lenne arra, hogy életben tartsa őt. Vajon ki lehet ez az ember? Nem először látta, néhány hete jelent meg a téren, a vásárban forgolódott, néha azt is látta, ahogy nagy csomagokkal távozik, amelyeket a kofák körül munkát keresgélő fiúk vittek utána. Úriembernek tűnt, akiben meg lehet bízni.

Úgy döntött, elmegy a Francia kocsmájához, bár csak annyit tudott, hogy az valahol a város másik felében van. Az órát sem ismerte, csak abban volt biztos, hogy tizenegykor már sötét van, de még nem zártak be a kocsmák.

A csőcselék ismét gyülekezett, a főtéren egyre nőtt a tömeg. A város minden részéből érkeztek látványra éhes férfiak elegáns kabátban, fényesre tisztított csizmában, nők napernyővel, fodros ruhában és mindegyikük úgy tett, mintha legalábbis színházi előadásra érkezne, nem pedig a szokásos vasárnapi kivégzésre. Javier félrehúzódott a templom lépcsőjére, szokott helyére és onnan nézte a készülő vérengzést. Látta, ahogy Joachim, a nyúlszájú hóhér az emelvény alsó lépcsőjén ül és lassú mozdulatokkal feni a bárdját.

Már tudta, kik állnak majd az emelvényen. Egy pénzhamisító és három tolvaj, köztük Pedro, egyik kis barátja és Javiernek elszorult a torka, amikor az alacsony, vézna, kócos hajú csavargóra gondolt, aki most bizonyára ott zokog valahol a városháza pincéjében. Talán istenhez imádkozik kegyelemért, de Javier nagyon jól tudta, hogy isten nem létezik és ha mégis, nem fogja az idejét utcakölykök védelmével tölteni.

Én csak meg akartam nézni a Star Wars-t, pont úgy, ahogy az eddigi hat részt is. De saját kispolgári elveimhez ragaszkodva a moziban akartam megtudni, ki kivel van, ki kinek a fia és/vagy lánya, apja, anyja és egyáltalán, ki mit, miért és hogyan csinál, merre és meddig történnek a dolgok, ki hal meg és ki nem, satöbbi.

De hála neked, kedves ismeretlen internetes kommentelő, neked meg annak az agyatlan grafomán fajtádnak, a hatszázhetvenötödik spoilerbe csak sikerült belefutnom, mert vélhetően belepusztultál volna, ha nem az első sorban lövöd le a poént mindenféle figyelmeztetés nélkül.

Szívesen részletezném, milyen jellegű kapcsolatot tudnék elképzelni számodra bizonyos alacsonyabb rendű fajok erőszakosabb egyedeivel és melyik egyenes- vagy oldalági rokonoddal oldd meg azokat a dolgokat, amelyeket a szabad szerelem hívei is csak szigorúan családon kívül engedélyeznek, de nem teszem, mindössze azt kívánom tiszta szívemből, hogy szakadjon le az összes füled, mert bár megspóroltam a mozijegy árát, valahogy mégsem tudok örülni neki.

Te fasz...

Marc Morin 88 éves korában halt meg, élete utolsó éveit családja mellett töltötte, elmondása szerint ez volt élete legszebb időszaka. Temetésén jelen volt egész családja, fekete márvány sírkövén a következő felirat szerepelt: Marc Morin, az elveszett és megtalált apa és nagyapa.

Armand Morin kibékült apjával és segítségével lassan felépítette új életét, egy könyv­tárban dolgozott és bár karriert nem tudott csinálni, mégsem volt elégedetlen. Néhány évvel később megismerkedett egy korban hozzáillő elvált asszonnyal, akivel néhány év barátság után összeházasodott. Jelenleg Párizs külvárosában élnek és egy kis könyvesboltot vezetnek közösen.

Majdnem egy évig harcoltam, olyan dolgokat láttam, amiket ti el sem hinnétek és ha nem velem, körülöttem történnek, talán én sem hinném el. Emberek haltak meg körülöttem és én átgázoltam rajtuk, hogy németeket ölhessek. Aztán egy nap megtörtént. Éppen egy lövészárok tetején álltam és azt néztem, hol kellene megerősíteni, amikor valami hatalmasat villant mellettem, a dörejt már nem is hallottam, csak arra emlékszem, hogy vörös lángok csapnak fel a földből és utána mindent elborított a sötétség. Egy kórházban ébredtem fel, a lábamat nem éreztem, a kezeimen vastag kötés volt és azt gondoltam, most vége, soha nem lesz belőlem egész ember. Ahogy körülnéztem, láttam másokat karok és lábak nélkül, vakon, feltépett arccal és hirtelen belém villant, hogy nem lehet így vége, nem halhatok meg, amikor még nem is éltem. Szerencsére hamar megtudtam, hogy fel fogok épülni és újra egészséges leszek. Három hét múlva átszállítottak egy másik kórházba valahol Chaumont közelében, ott azt mondták, hogy örülhetek, nemsokára visszamegyek a frontra. Ez megdöbbentett és elképesztett. Majdnem meghaltam és ezek azt akarják, hogy menjek vissza oda? Elhatároztam, hogy mindent elkövetek azért, hogy ne kelljen visszamennem. Legnagyobb csodálkozásomra ehhez segítséget is kaptam, mégpedig olyasvalakitől, akire egyáltalán nem számítottam. Az illető egy fiatal sebész volt és úgy hívták, hogy doktor David de la Motte.

– Amikor megszülettem, az a világ, amelyet ti ismertek, még nem létezett. A mi családunk nemesi származású volt, évszázadokkal ezelőtt kaptunk grófi címet a királyról és egészen apám haláláig, a család széthullásáig, a neve egyet jelentett a becsülettel és a tisztességgel. Nagyon régen, a tizenhetedik században kezdett el a család pénzügyekkel foglalkozni, az ükapám már bankigazgató volt, a dédapám, nagyapám és apám örökölték a tisztséget és rám is ez a sors várt volna, ha az élet közbe nem szól.

Csengetésre ébredt. Egész éjszaka forgolódott, csak hajnal felé tudott elaludni, de akkor is nyugtalan álmai voltak, rendőrök kergették, rácsok mögé zárták, apja állt vele szemben és ütötte. Nem volt kétsége afelől, kik csengethetnek, remélte, hogy lesz még annyi ideje, hogy a hátsó ajtón keresztül meglógjon előlük. Amilyen gyorsan csak tudta, felrángatta a ruháit, kióvakodott a folyosóra és lábujjhegyen a lépcsőhöz osont. Lenézett, nagyapja állt köntösben a bejárati ajtó előtt, kezében a kulcsokkal. Julien beljebb húzódott és várta, mi fog történni. Ha a rendőrök azok, még lesz ideje elrohanni és hogy merre tovább, azon még ráér gondolkodni. Hallotta a kulcszörgést és ahogy kilesett a korlát felett, látta, hogy nagyapja kinyitja az ajtót. Nem láthatta, ki áll odakint, mert az ajtó takarta a kilátást, de már biztos volt benne, hogy a rendőrök azok. A következő pillanatban úgy érezte, csak káprázik a szeme. Nagyapja félreállt az útból és a belépő nem volt más, mint Armand. Julien rosszat sejtett. Kicsit lejjebb hajolt, hogy láthassa a falon lévő órát. Fél ötöt mutatott. Armand képes volt éjszaka átutazni az egész országot?

Csengettek. Julien az ajtóhoz sietett és kinézett a kémlelőnyíláson. Martin állt odakint, kezében valami csomaggal. Julien elvigyorodott és szélesre tárta az ajtót, Martin belépett, összekacsintottak és Julien kapott egy gyors puszit az arcára. Martin körülnézett.

– Apád itthon van?

– Nincs, elment valahová. Nem mondta, hová megy, de estig nem jön vissza, az biztos.

– Akkor jó, nincs nagy kedvem találkozni vele, már bocs.