A következő napokban Julien csak arra tudott gondolni, vajon mennyi igazság van abban, amit Armand mondott. Bármennyire is furcsának és következetlennek tartotta apját, mégsem tudta elképzelni, hogy ilyesmit hazudjon a saját apjáról, még ha nincsenek is beszélő viszonyban. Bármilyen más válasz is megfelelt volna, Julien, Marc hiányában meg sem tudta volna az igazat, Mesélhette volna, hogy nagyapja bankrabló vagy háborús bűnös, esetleg csaló vagy gyilkos, lerázásnak ezek is megtették volna. Lehetséges lenne, hogy nagyapja becsapta őt, amikor olyan kedvesnek és barátságosnak tűnt? Valahogy őszintébbnek tűnt számára nagyapjának viselkedése, őt még nem látta olyan helyzetekben, mint Armandot. De ha Armand hazudik, mi haszna van belőle? Miért tiltaná el őt nagyapjától? Napokig töprengett, megpróbálta kitalálni, ki mondhat igazat, de a végén feladta és egy este, amikor Armand már elaludt, kiosont a nappaliba és átvitte a telefont a szobájába. Remélte, hogy Remy veszi majd fel, úgy gondolta, vele könnyebben megbeszélheti a problémáit, nem akarta közvetlenül nagyapjának feltenni a kényes kérdést: valóban tett-e olyasmit, amivel a fia vádolja? Tárcsázott, közben arra gondolt, milyen jó, hogy elkérte a számot. Kicsengett, egyszer, kétszer, háromszor.

Teltek a hetek, Armandot kiengedték a kórházból, Julien is hazamehetett végre. A dolog nem volt zökkenőmentes, mivel Armand dühös lett, amikor megtudta, hogy a távollétében Marc Julien segítségével rendbe hozta a lakást, kitakarított és bevásárolt, egyszóval felkészült az ő fogadására. Armand fel volt háborodva, hogy az apja az ő lakásában pakolászik és beleszól az életébe, de Julien megvédte az öreget, Armand pedig kénytelen-kelletlen belátta, hogy nincs miért dühöngenie, de azért napokig morcos volt, Julien pedig fejcsóválva kerülgette, de már sejtette, hogy nehéz időszak következik. Amikor először átlépte a lakás küszöbét, elmosolyodott.

A második hét elején döbbent csak rá, hogy eddig szinte nem is beszélgetett Martinnal, pedig lett volna miről. A fiú nem nagyon igyekezett a közelében lenni, szünetekben nem találkoztak, Julien inkább Kerim mellett volt, az utóbbi idők eseményei miatt valahogy közelebb érezte magát hozzá, mint eddig, de anélkül, hogy régebbi gondolatai kínozták volna. Egy kicsit zavarta a dolog, mert úgy érezte, Martin azt hiheti, hogy már egyáltalán nem is érdekli, de Julien tudta, hogy ugyanaz a bizonytalanság tartja vissza, mint Armand esetében. Nem volt bátorsága megkérdezni Martint, mi változott, mit gondol mindarról, ami történt - és arról, ami nem történt meg. Remélte, hogy a fiú kezdeményez majd, de Martin tartotta a távolságot és Julien nem sejtette, miért. Voltak ugyan elméletei, de mindegyik arról szólt, hogy Martin megsértődött valamiért és jobb, ha most nem megy oda hozzá, mert abból ki tudja, milyen dolgok adódhatnak. Aztán egy nap összeszedte magát és az egyik szünetben odament hozzá.

– Tehát ahogy megbeszéltük, odaviszlek, leültök beszélgetni, félóra múlva visszamegyek és indulunk. Ígérd meg nekem, hogy nem csinálsz semmi butaságot, nem próbálsz megszökni, elbújni, nem csavarogsz el és egyáltalán, nem hozol engem kellemetlen helyzetbe. Rendben?

– Nem vagyok már kisfiú, nem…

– Az lehet, de hallottam rólad egyet és mást.

– Képzelem…

– Megígéred, hogy nem lesz veled baj?

– Persze – intett lemondóan Julien.

– Akkor jó. Na, itt is vagyunk.

Fél órányi ugrálás, a medence körül való szaladgálás, egymás vízbe lökdösése és a szelídebb pillanatokban néhány csók után lefeküdtek a medence partjára. A padló egy kissé hűvös volt már, ezért leterítettek egy nagy törölközőt és arra feküdtek. Remy vizes hajjal pontosan úgy nézett ki, mint azon a bizonyos képen, Julien ezt meg is mondta neki.

– De ugye most nem fogod azt csinálni, mint odafent? – kérdezte Remy vigyorogva.

– De. Csak most a másik szemed alá kapod a monoklit – válaszolta Julien kedvesen. Felemelte a kezét, de Remy lefogta.

– Látom, nagyon megtetszett az erőszak, már bánom, hogy rávezettelek.

– Nem baj, lehet, hogy még hasznos lesz. De ha már így összejöttünk, nem lehetne...

– Hogyan tudsz bemenni az iskolába és a szemükbe nézni?

– Miért ne tudnék? Nem követtem el semmit. Szégyelljem magam azért, mert Pierre tetszik és nem Charlotte? Ez olyan hülyeség. Nem tehetek róla, ez nem bűn, nem betegség, én egyszerűen más vagyok, mint a többiek. Ezért miért szégyelljem magam? Ennyi erővel azért is szégyellhetném magam, mert szőke vagyok vagy kékszemű. Miért, te szégyelled?

Soha nem voltam Motörhead rajongó, de mindig is csodáltam őt, amiért egész életében azt csinálhatta, amit szeretett. Nagyon sajnálom, hogy meghalt, de azt gondolom, remek társaságba került és ugyanolyan jól fogja érezni magát odaát is, mint itt. Viszlát, öreg!

Julien elgondolkodva tette le a naplót. Ha tovább olvasta volna, talán rájön néhány dologra, de hirtelen megértette, mennyire nincs köze ahhoz, amit Remy leírt. Vajon mit tenne, ha valaki beleolvasna az ő naplójába? Óvatosan visszatette a könyvecskét a helyére és már éppen be akarta csukni a fiókot, amikor meglátott egy egyszerű szürke kulcsot. Első gondolata az volt, hogy ez az a kulcs, amivel Remy kinyitotta az öreg szobájának ajtaját. A kezébe vette és megnézte. Tudta, hogy semmi köze nincs ahhoz, mi van az öreg szobájában, de nagyon kíváncsi volt, mi lehet odabent. A múltkor szinte körül sem tudott nézni, most talán lenne alkalma rá. Sokáig ült ott és azon gondolkodott, vajon megtegye-e, de végül visszatette a kulcsot a helyére, mindent visszarakott oda, ahonnan elmozdította és kiment a szobából.

A következő két napon felgyorsultak az események. Marc sokat telefonált, mindenféle ismerősökkel, régi barátokkal tárgyalt, az újabb beszélgetésekben ezekre az ismerősökre hivatkozott és egyre elégedettebben tette le a telefont. Julien nézte, ahogy ceruzával a kezében beszél, néha feljegyez valamit vagy a kellő időben neveket említ és úgy érezte, Armand tényleg semmiben nem hasonlít az apjára. Marc úgy nézett ki, mint aki bármit képes megoldani, Armand pedig… Julien nem kis lelkiismeret-furdalással vette észre, hogy nagyapja alig két napos ismeretség után sokkal jobban megközelíti számára azt a fajta családot, amit Armand nem tudott megadni neki.

Julien döbbenten meredt a nőre, aki csendesen kortyolt bele a kávéjába. Az első pillanatban nem is volt biztos abban, hogy jól hallotta, amit mondott, de ahogy körbepillantott, már tudta, hogy nem tévedett. Kerim arcán látta a csodálkozást, de nagyapján nem látszott, hogy meglepődött volna, sőt mintha halványan el is mosolyodott volna.

– Marc, értetted, mit mondtam? – kérdezte Irene. Az öreg bólintott.

– Tökéletesen. Armand életben van, felfogtam.

– Már sejtetted, igaz?

– Nos… inkább csak reménykedtem benne, de nagyon örülök annak, hogy jó hírt hoztál.