A következő hetekben annyi időt töltött Dáviddal, amennyit csak lehetséges volt, minden délután együtt voltak, néha csak beszélgettek, máskor gyakoroltak. Először saját magát kellett elfogadtatnia vele, megértetnie, hogy legalább annyit ér, mint a többiek, ha nem többet és semmi miatt nem kell szégyenkeznie. Ennek pedig az volt a legegyszerűbb módja, ha felismerteti vele saját nagyszerűségét és megmutatja neki, hogy őt lehet és kell is szeretni. Az igazat megvallva, ez nem esett nehezére. Többször érezte már, amikor ránézett vagy hozzáért, hogy az energiahullámai szinte megkergülnek, szabálytalanokká és élénkebbé válnak. Pontosan tudta, mit jelent ez, ő is hasonlóan reagálhatott, bár ennek érzékelésére Dávid egyelőre képtelen volt.

– Mit látsz, ha belenézel a tükörbe?

– Magamat. Dávid. Földlakó.

– Ennyi?

– Mit lássak?

– A valóságot. Gyere, menjünk be a fürdőbe. Nézd meg magad a tükörben.

Szinte alig találkoztak emberekkel, csak néhány nyugdíjast láttak, akik a padokon beszélgettek és a kisgyerekeseket, akik a homokozók és a hinták körül csoportosultak. Egy kisfiú szaladt el mellettük akcióhős-jelmezben, hangosan berregve, mintha valami járművet vezetne, Javier elmosolyodott, ahogy utána nézett.

– Kineveted? – kérdezte Dávid.

– Nem, inkább irigylem, amiért nem kell színészkednie. Ha azt gondolja, hogy ő Szupermen, akkor nyugodtan lehet az, senki nem fog megjegyzéseket tenni rá. Mi már nem tehetnénk meg, mert rajtunk röhögne az egész telep. Te soha nem akartál szuperhős lenni?

– De, sokszor – mondta Dávid őszintén.

– Még lehetsz.

Sokáig állt az ajtó előtt, nem volt biztos benne, hogy van-e elég bátorsága ahhoz, hogy kilépjen a lakásból. Eddig azt gondolta, hogy Hevesi kórházba kerülésével megoldódtak a gondjai vagy legalábbis nyert egy kis időt, de kénytelen volt tudomásul venni, hogy most sincs biztonságban. Azok után, amit tettek vele, bármikor bármi megtörténhet. Nagy sóhajjal kilépett a lakásból, de előtte még kinézett a kémlelőnyíláson. A ház kapujánál ismét megállt egy kicsit, majd kinyitotta és kilépett az utcára.

Odakint sütött a nap, enyhe szellő fújdogált, az utcán sokan voltak, nagyobbrészt felnőttek. Dávid megmarkolta a zsebében a gázspray-t, amit anyjától emelt el és elindult. Tekintete ide-oda cikázott. Nem, ez így nem lesz jó. Ha mostantól az utcára sem mer majd lemenni, attól csak rosszabb lesz a helyzet. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor elérte nagyapja házát. Kapkodva nyitotta ki a kaput és gyorsan becsukta maga mögött. Itt már biztonságban volt.

Miután eljött Javiertől, Dávid úgy érezte, a mai napot semmi sem tudja elrontani. Pedig a reggel ugyanolyan nyűgös, nehéz és fojtogató volt, mint máskor. Korán ébredt és azon gondolkodott, mit kezdjen azzal a helyzettel, amit Javier érkezése okozott. Mit várhat tőle és egyáltalán érdemes-e bármit is várnia?

Ahhoz, hogy bármi megtörténhessen abból, amit annyiszor elképzelt, őszintének kellene lennie hozzá, de tudta, hogy képtelen rá. Talán minden elrontana, Javier pedig azonnal otthagyná és ez rosszabb lenne még a mostani bizonytalan állapotnál is.

Végül felkelt és elkezdte a napot. Minden olyan volt, mint máskor, a konyhában is ugyanazon a fakó dobozhangon szólt a rádió. Megint végig kell csinálnia a szokásos reggeli rituálét, mosakodás, fésülködés, öltözés, reggeli, táskaellenőrzés, fogmosás és iskola.

Javier korán ébredt, odakint még sötét volt. Felkelt és kinyitotta az ablakot, de a redőnyt nem húzta fel. Nem akarta, hogy a szomszédok, akik valószínűleg tudták, hogy Dávid nagyapja meghalt, kíváncsiskodni kezdjenek, ki lehet a lakásban. Különben is, jól megvolt napfény nélkül, félhomályban jobban szeretett gondolkodni. Mondjuk azon, hogyan tovább.

A terve sikerült, van fedél a feje felett. Milyen furcsa ez a kölyök! Egyetlen barátja sincs, az osztálytársai levegőnek nézik, aki meg nem, az megkergeti és meg akarja verni, ő pedig annyira megbízik egy ismeretlen fiúban, hogy beengedi egy lakásba, amelyben Javier gyors felmérése alapján vannak olyan dolgok, amelyeket érdemes ellopni. Ott van a festmény a falon, hónapokig meg tudna élni az árából és a szekrényekben, fiókokban is lehetnek olyan tárgyak, amelyeket jó áron el lehetne adni. Nem nézett körül, úgy érezte, ez hálátlanság lenne.

Most jövök egy másik weboldalról, ahol valaki amiatt panaszkodott, mert mindenféle személyes problémája van, alkohol- és gyógyszerfüggő, pszichiátriai gondjai vannak, nem látja a kiutat, nincs rendes munkahelye és nyilván ezekből fakadóan még egy sor olyan gondja is van, amit nem írt le, mert nem volt hozzá hely, idő és/vagy lelkierő. Erre jön egy aktuális megmondóember, aki olyanokat ír neki válaszként, hogy "Ne add fel!", "Szedd össze magad!", "Az élet szép!", "Az élet értékes, nem szabad eldobnod!", "Meglátod, minden jóra fordul majd, csak akarni kell!" és "Még előtted az élet!".

Tudom, most rettentően primitívnek fogok tűnni, de az ilyen embernek legszívesebben egy akkorát lenyomnék, hogy a tarkóján jönne ki a kezem. Most őszintén: mi a lófaszt kezdhetne szerencsétlen ember egy ekkora idióta kliséhalmazzal? Ezek a mondatok, bármennyire is vigasztaló célzatúak, semmiféle konkrétumot nem tartalmaznak, nem segítenek az első lépés megtételében, nem mutatnak irányt és egyáltalán, teljesen feleslegesek. Egy nyálas amerikai filmben elmennek, ha az ember nem vágyik eredetiségre, de amúgy…

"Szedd össze magad!" - nyilván azért írta, amit írt, mert ez még nem jutott eszébe. Ha össze tudná szedni magát külső segítség nélkül, megtette volna, nem gondolod?

"Az élet szép!" - igazad van. Emberünk ugyan most írta le, hogy nincs munkája, nincs önbecsülése, függő és szociálisan is problémás, de oda se neki: az élet szép. Ha te mondod, biztosan úgy van. A gép előtt ülve nekem is szép (mondjuk ez nem igaz, de hagyjuk).

"Még előtted az élet!" - ez a legszebb. Gondolj bele: semmid nincs, szenvedsz, beteg vagy, de nem tudod, hová fordulj, nem szeretnek, egyedül vagy - és jön valaki, aki közli, mindez nem elég, még az egész élet is előtted van. Hát ha ez nem sarkall arra, hogy megöld magad, akkor nem tudom, mi.

Ehh…

Amikor Javier róla kérdezősködött, Dávid újra bőbeszédűvé vált, mesélt magáról, néhai nagyapjáról, akit nagyon szeretett, az anyjáról, arról, hogy van egy apja is, de nem él velük. Meg is jegyezte, hogy ebben hasonlítanak. Akkorra Javier már biztos volt abban, hogy van még egy pár dolog, amiben hasonlítanak és abban is, hogy a fiú segíteni fog neki, mégpedig önként. Egy kicsit sajnálta, mert tudta, hogy ki fogja használni őt, de egyelőre nem volt jobb ötlete.

– Nincs kedved a hétvégén eljönni egy kicsit csavarogni? – kérdezte.

– Hová? – élénkült fel Dávid.

– Elmehetnénk uszodába vagy ilyesmi.

– Nem tudok úszni…

Javier érezte, hogy nem mond igazat, de nem akart rákérdezni, inkább úgy tett, mint aki elhiszi.

Másnap reggel korán ébredt, leóvakodott a lépcsőn, a parkban megmosakodott az ivókút vizében és elsétált az iskolához. Jókor érkezett, odakint az udvaron felfedezte kis szőke védencét, ahogy együtt tornázik a többiekkel. Leült egy padra és figyelte őket. Rövidesen felismerte Molnárt, akit magában csak ostoba arcúnak hívott, a másik hármat azonban sehol nem látta. A tanár, egy magas, erőteljes testalkatú, vörös hajú férfi széles, eltúlzott mozdulatokkal mutatta be a gyakorlatokat.

Javier úgy látta, senki sem élvezi, a kölykök érzelmei erről árulkodtak. Voltak, akik beletörődve hajladoztak és ugrándoztak, volt, akin érezte, hogy kevés neki, több és másfajta mozgáshoz szokott. Az ostoba arcú ilyen volt, talán sportolt valamit, mert egész jó mozgása volt és ruganyosnak tűnt, viszont ami a fejében volt… nos, nem adott volna érte egy tábla csokit sem.

Dávid egyszerűen gyűlölte a dolgot, kétség sem fért hozzá. Javier számára elég ügyetlennek tűnt, de minél többet nézte, annál erősebben érzett valami nagyon furcsát vele kapcsolatban. Olyan volt, mintha nem is lenne ott, mintha nem is tartozna oda, képletesen és néha valóságosan is űr volt körülötte. Már értette, miért szórakoznak vele, más a kisugárzása, mint a többieké, mintha taszítaná őket. Találkozott már ilyen emberekkel, de ők kívülről is taszítóak voltak, ellenszenveseknek mutatták magukat, Dávid viszont kifejezetten jól nézett ki, még azt is mondhatná, hogy csinos, bár elég vékony és a mozdulatai néha szinte kínosan finomkodók.

Kellemesen hűvös volt az idő, Javier leheveredett a tetőn és az égen szikrázó pontocskákat nézegette. Mind a tizennégyet, ennél többet a város fényei okozta fényszennyezés miatt nem láthatott. A szűkös létszám ellenére volt bennük valami félelmetes, talán a felfoghatatlan távolság miatt, amely láttán az ember kénytelen szembesülni azzal, hogy mindaz, amit felépített, az egész élete, a világ, amelyet ismer és az egész föld csak egy porszem, egy igen jelentéktelen porszem a tér végtelenjében. Az éjszakai égbolt igazán alkalmas arra, hogy az ember megtalálja a helyét a világegyetemben.

Szerette az éjszakát, a csendet, a sötétséget, ilyenkor minden nyugodt volt és az emberek visszahúzódtak házaikba. Egymás után sötétedtek el az ablakok és egyre kevesebb zajt hozott a szél.

Lehunyta a szemét és összpontosított, érezte agyában Vasquez és Juanita halvány jelenlétét. Néha éppen csak érzékelhetően, máskor kissé erősebben, mint amikor nagyon halkan ugyan, de hallod a dallamot, amelyet valahol messze játszanak. Talán nem is tudnád utánuk dúdolni, mert csak a hang ténye jut el hozzád, a dallam már nem, de akkor is hallod és tudod, hogy létezik. Milyen régen nem látta már őket! Már meg sem tudná mondani, mikor beszélgetett velük utoljára.

Az utcán sem várta senki. Lehet, hogy megússza? A legrövidebb úton indult el, a házak mellett, hogy ha mégis futnia kell, legyen esélye hazaérni. Gyűlölte ezt az egészet, a lopakodást hazáig, a szorító érzést a gyomrában, a tudatot, hogy a mai napnak is így van vége, hogy talán holnap is ez lesz és gyűlölte, hogy ennyire gyáva. Ha Hevesi elkapta, szinte megbénult a félelemtől. Olyan komolyan tudta elmondani, mit fog csinálni vele, hogy kétsége sem volt afelől, hogy képes rá. Még akkor is, ha azt mondta, hogy kilógatja a tetőről.

Befordult a sarkon és meglátta őket. Talán őt várták, talán nem. Négyen voltak. Hevesi, Molnár és még két másik, akiket csak arcról ismert. Ott kellett elmennie előttük, az úttesten sem tudott átszaladni, mert fel volt bontva, kénytelen volt elmenni mellettük. Úgy tett, mintha nem venné észre őket, de tudta, hogy nem fog sikerülni. Mereven előrenézett és érezte, hogy megint elfogja az az érzés, amit annyira gyűlölt. Már csak néhány lépés és elhagyja őket, onnan pedig csak három sarok és otthon van.