Kábultan feküdt a pincében, a hideg levegő és a friss vér segített, hogy valamennyire magához térjen. Nem tudta, mennyi ideje fekhet itt, talán egy napja, talán kettő. Kész csoda, hogy még nem talált rá senki, ebben az állapotban nem tudta volna megvédeni magát. Úgy látszik, mégis Alene-nek volt igaza, ő csak egy gyerek, aki soha nem fog felnőni. Eddig azt hitte, pontosan ismeri a saját korlátait és azt is, mely szabályokat lehet vagy kell megkerülni és melyeket kell betartania ahhoz, hogy életben maradjon.

Azt gondolta, senki nem tudna újat mondani ezzel kapcsolatban, de most kiderült, hogy tévedett és ez majdnem az életébe került. Ha Vasquez látta volna, minden kérdés nélkül lekevert volna egy hatalmas pofont és igaza lett volna. Nem csak hogy elővigyázatlan volt és elvakította a bosszúvágy, de túlbecsülte saját képességeit és elfeledkezett arról is, hogy nem szeghet meg minden szabályt.

Minden reggel ugyanúgy indult. Felkelt, gyorsan megmosdott, aztán felvett egy ócska melegítőt és lement futni egy félórát. Az elején nagyon utálta, de ahogy teltek a napok, hetek, lassan ráérzett és már élvezni is tudta, főleg azután, hogy már nem kellett ötpercenként megállnia. Az útvonal is mindig ugyanaz volt, el a sorházak mellett, végig a főút melletti járdán, az utolsó zebrán át a túloldalra és ott vissza. Néha, ha különösen jól érezte magát, elfutott egészen a kiserdőig és ott is tett egy kis kört, mielőtt hazafutott volna. Szinte érezte, hogy napról napra jobb a közérzete, de ez nem csak a sportnak volt köszönhető. Egyre jobban beleélte magát a gondolatba, hogy talán már csak napok kérdése és mindent itt hagyhat.

A sarkon leintett egy taxit. Az úton végig azon gondolkodott, vajon Jacques azért kereste, amiért gondolja vagy valami más miatt? Lehet, hogy ez az utolsó alkalom, hogy láthatja? Mint mindenkinek, neki is voltak emlékei, barátai, bár leginkább csak egykori barátai. A legtöbb emberrel, akivel találkozott, nem tartotta a kapcsolatot, nem is tudták, kicsoda valójában, egy-két évig maradt egy helyen, addig ez ki sem derült. De voltak néhányan, akikkel őszinte volt és akik megértették. Ők esküt tettek, hogy megőrzik a titkot, cserébe Javier időnként meglátogatta őket és eltöltöttek együtt néhány napot. Különlegesebb emberek voltak, akik képesek voltak felfogni azt a végtelen másságot, azt az időn kívüliséget, amit ő képviselt és túl tudtak lépni azon, hogy felettük eljárt az idő, Javier viszont ugyanaz a fiú maradt, akit tíz vagy akár ötven évvel ezelőtt megismertek. Általában maguk is furcsák voltak, kirekesztettek, néha társadalmon kívüliek, ezért voltak képesek elfogadni őt.

Utazás közben jutott eszébe, hogy megcsináltatja a kardot. Hirtelen ötlet volt, nem volt teljesen meggyőződve arról, hogy ezt kell tennie. Vasquez most végignézne rajta és csak annyit mondana: hülye vagy, fiam. Talán igaza is lenne, de mit csináljon, ha ennyire akarja, hogy megtörténjen?

Hogy minek kell megtörténnie? Társat kell találnia. Úgy érezte, ebből a szempontból szinte reménytelen a helyzete. Juanita, Alene vagy bárki más a fajtájából nem sokat foglalkozik ezzel, ők valamiért nem akarnak maguk mellé senkit. A vámpírok magányos lények. Persze a szex egészen más, megszámlálhatatlan alkalommal látta már Vasquezt, amint éppen azon ügyködik, hogy az ágyába vigyen egy nőt, Alene-t is látta már párszor az ágyban és ő is megtalálta azokat, akikkel ágyba bújhatott. A különbség annyi volt közöttük, hogy ő nem elégedett meg ennyivel, neki egy olyan ember kellett, akivel nem csak egy éjszakát tölt együtt.

Egészen addig eszébe sem jutott a dolog, amíg meg nem nézte azt a filmet. Unatkozott, kapcsolgatta a tévét és azon gondolkodott, hogy lassan el kellene mennie aludni, mert holnap iskola lesz és bármennyire utálja, be kell mennie, amikor az egyik csatornán elkezdődött a film. Nem indult túl jól, egy középkori várba betévedt egy harcos, valami keresztes vitéz lehetett, bár ahhoz képest nagyon hamar megadta magát a várban lévő nők rohamának, rögtön az ágyba cipelték és a lovag az első félórában megkapta azt, amit általában a film végén szoktak, rögtön utána pedig az is kiderült, hogy a várban mindenki vámpír és az arra tévedt utazóknak kiszívják a vérét. Most már érdekesebbé vált a történet és Dávid teljesen belefeledkezett, amikor egy jelenetnél hirtelen eszébe jutott utolsó beszélgetése Javierrel.

– Ha visszajössz… segítesz, hogy olyan legyek, mint te? – kérdezte tőle.

– Már nagyon közel vagy hozzá – mondta Javier mosolyogva.

Szinte közvetlenül a halott férfi mellett egy fiatal nő állt. Valamivel magasabb volt Javiernél, karcsú termetével, rövid hajával, keskeny csípőjével és alma formájú melleivel egészen fiús volt, de arcának formája és vonásai biztossá tették, hogy nőről van szó. Nem volt szép, mandulavágású szemei vörösen világítottak, szája vérvörösre festve. Javier felismerte, rögtön el is tette a kardot és a nő felé indult, aki végigmérte és elhúzta a száját.

– Nem sokat nőttél az utóbbi időben, Javier!

– Te viszont sokkal öregebb lettél, Alene!

– Akkor mindketten hűek maradtunk önmagunkhoz – mondta a nő és elnevette magát. Ölelésre nyújtotta karjait, de Javier óvatos volt és a helyén maradt. Alene elmosolyodott.

Egy nagy faládán ült a kikötőben, éjfél felé járhatott az idő és kellemetlenül hűvös volt a levegő. Körülötte nagy, zárt faládák, egy-két fémhordó, egy szétszerelt targonca és rengeteg kisebb állat, patkányok, csótányok és egyéb kikötői lények mindenfelé. Egy régi épület mellett üldögélt és nézelődött, a sötétség nem volt akadály. Nézegette a távolban kikötött hajókat, az uszályt, amelyre éppen ládákat pakoltak, figyelte a munkásokat és azon gondolkodott, vajon észrevenné-e valaki, ha egyikük eltűnne, de aztán csak legyintett és a tenger felé fordult.

Szívesen időzött éjszakánként a városban, kikötőkben, erdőkben, a világ ilyenkor teljesen más volt, mintha átlépett volna egy másik dimenzióba. Az emberek visszahúzódtak házaikba és átadták a helyet a többieknek, azoknak, akinek az éjszaka mást is jelentett a sötétségen kívül.

Amikor meghallotta, hogy valaki a zárba illeszti a kulcsot, felkészült a kellemetlen beszélgetésre. Tudta, hogy Dávid az és azt is, hogy egyedül jött. Éppen időben érkezett, nem tudott volna tovább várni rá. Rámosolygott, de a fiú nem mosolygott vissza, feszültnek tűnt, így nem lépett oda hozzá, ahogy tervezte, csak hagyta, hogy megálljon a nappali ajtajában.

– Szia Dávid!

– Szia…

– Féltem, hogy soha nem jössz vissza.

Dávid nem válaszolt, csak lassan elindult Javier felé, aki érzékelte a felőle áradó bizonytalanságot, ezért nem mozdult, hagyta, hogy Dávid kezdeményezzen. Egyetlen szót sem szólt, csak figyelte, ahogy egyre közelebb jön, majd néhány lépésnyire tőle megáll.

– Ki vagy te?

Miután eljött Javiertől, még sokáig gondolkodott a történteken és képtelen volt eldönteni, valóság volt-e. A karjára nézett, ahol még látszania kellett volna a sebnek, éppen elégszer vágta el a kezét ahhoz, hogy tudja, az ilyesmi nem gyógyul be ennyi idő alatt. Megtörtént, meg kellett történnie, hiszen érezte a fájdalmat, emlékezett a pánikra, amely eluralkodott rajta. A félelmeire emlékszik az ember.

Akkor elhatározta, hogy nem megy át többet Javierhez, de már aznap sem volt biztos benne, hogy ezt a fogadalmat meg tudja tartani. Úgy tekintett a fiúra, mint a tökéletes barátra, valakire, aki mindenre képes és aki végre megváltoztatja őt. Igaz, nem tudott róla semmit, még annyit sem, mint az osztálytársairól, pedig velük sem beszélgetett túl sokat, mégis megbízott benne. Talán azért, mert megvédte és segített neki, talán azért, mert ő volt az egyetlen, aki megértette és elfogadta olyannak, amilyen.

Javier felsóhajtott. Miért van az, hogy soha nem képes megérteni, az emberek joggal várják el tőle, hogy meséljen? Érthető, ha meg akarják ismerni, de ahhoz, hogy megértsék, miért nem mond semmit, olyan dolgokat kellene megtudniuk, amire az esetek legnagyobb részében nincsenek felkészülve. Miért nem lehet ez egyszerűbb?

Arra gondolt, milyen örömmel osztotta meg vele Dávid az életét, milyen boldog volt, hogy valaki érdeklődött iránta. Talán megpróbálhatná kiengesztelni, mielőtt meggondolja magát és kidobja innen. Ennek ugyan nem volt sok esélye, mert már túlságosan ragaszkodott hozzá, de bármikor elküldheti és ha nem akar komolyabb gondot magának, el kell mennie.

Dávid után ment. Nem kopogott az ajtón, egyszerűen csak bement. A zuhanyfülke ajtaja be volt húzva, csak a kölyök körvonalait látta, ahogy ott áll a vízsugár alatt. Egy darabig csak figyelte és azon gondolkodott, vajon az történik-e, mint az előző ezer alkalommal, aztán közelebb lépett a fülkéhez és nekidőlt a falnak.