Az ablakmélyedésben ült, hátát a falnak támasztva. Az ablaküveg mocskos volt, kezével kis tiszta foltot törölt bele és azon keresztül nézte az udvart, a szélben hajladozó félig kiszáradt fa kopasz ágait és a kút káváját, amely körül mindenféle szemetet kergetett a szél. A telihold fényénél minden furcsa, halvány, sárgás fényben fürdött. A látvány ismerős volt számára, szerette ezt a fényt, mert mindennek békés és lágy külsőt adott. Úgy érezte, a nap néha túlságosan élesen mutatja a tárgyakat, ezzel kihangsúlyozza azt is, aminek egyébként nem lenne semmi jelentősége. Kedve lett volna sétálni egyet odakint, de nem mozdult.

A kórterem előtt megállt és kinyitotta az ajtót. Belépett, maga előtt tolva a kocsit. A szobában négy ágyat látott, mind a négyen feküdtek. Azonnal látta, hogy egyikük alszik, a másik három felnézett, amikor meglátták. Javier elengedte a tolókocsit, az még gurult egy métert, aztán megállt. Nem vesztegette az időt, az első ágy elé lépett, egyetlen szó nélkül kinyújtotta a kezét és az ágyon fekvő tizenhat év körüli fiú nyakára tette. A fiú szemei lecsukódtak, kezei közül kiesett a könyv, amit éppen olvasott.

Vasquez azt tanította, soha ne bízzon meg az emberekben. Eleinte nem értette, miért ne tehetné, aztán megtanulta. Már nem is emlékezett, hányszor árulták el, hányszor akarták katonák vagy egyéb fegyveresek, rosszabb esetben az Angyalok kezére juttatni, hányszor akarták megölni csak azért, ami. Fenntartással kezelte őket még mostanában is, pedig egyre kevesebben hittek a létezésükben és egyre kevesebben ismerték az Angyalokat. Emlékezett arra a parasztasszonyra, aki kedvesen beinvitálta a házába, majd az éjszaka közepén megpróbálta szíven döfni egy karóval, pedig semmit sem ártott neki. Egy faluban megpróbálták élve elégetni, egy vasketrecbe zárták és az alá rakták a máglyát.

Reggel furcsán érezte magát, az éjszaka mintha álmodott volna. Megjelent előtte Javier és megcsókolta. De ha itt volt, miért nem ölte meg? Egyértelműen a tudomására hozta, hogy nem akarja folytatni és ahogy látta, a végén Javier elfogadta, hogy nincs más választása.

Másnap reggel anyja ment be hozzá és átadott neki egy üzenetet: Javier elment néhány napra, de vissza fog jönni. Andrea azt is elmondta, hogy vért adott neki, amitől meg fog gyógyulni. Dávid nem tudta, mit gondoljon. Nem akart kísérleti nyúl lenni, nem akart átváltozni csak azért, hogy esetleg kiderüljön, nem alkalmas arra, hogy úgy éljen, mint Javier. Nem bízott önmagában, félt attól, hogy ha átváltozik, egy másik világba csöppen, ami ugyanolyan félelmetes is lehet, mint a mostani. Abban a tökéletes tündérmesében pedig, ami a nagy verést megelőzően lebegett a szeme előtt, már nem hitt.

Andrea élete legnehezebb napjain volt túl. Amikor Javier kilépett az ajtón, biztos volt benne, hogy egy-két órán belül valaki felhívja majd a kórházból és közli vele, hogy Dávid meghalt. Megpróbált lélekben felkészülni, várta a csörgést, hogy felvehesse a kagylót és végre kiadhassa magából a feszültséget, de a telefon néma maradt. Hajnali ötig várt, akkor megérkezett Javier és megállt az ajtóban. Andrea ránézett.

Az ágyon ült, hátát a falnak vetve, magához szorítva Dávid régi játékmedvéjét. Késő este volt, odakint régen besötétedett, a nyitott ablakon hűvös levegő áradt a szobába. Andrea a nappaliban ült, ugyanolyan mozdulatlanul, mint ő. Javier elmondta neki, mi történt odabent. Tudta, hogy ez az este mindkettejüknek nehéz lesz. Ő elveszti azt a fiút, akit hosszú ideje keresett és végre megtalált, Andrea pedig az egyetlen embert, aki megmaradt neki és szembe kell néznie saját halálával is. Javier megsimogatta a macit és hozzádörgölte arcát a plüssbundához. Keresnie kell valamit, valami apróságot, ami mindig emlékezteti majd a fiúra és amit elvihet magával.

Az út a kórházig eseménytelen volt. A hátsó ülésen ült, hogy szemmel tarthassa Andreát, mert nem bízhatott meg benne, közben fél szemmel az utcákat nézte. Az elmúlt napokban sokat gondolkodott azon, mit tegyen. Mindenképpen át akarta változtatni Dávidot, több okból is. Az első és legfontosabb ok az volt, hogy más módon nem volt lehetséges meggyógyítani. A második ok az volt, hogy megszerette és maga mellett akarta tudni, csak abban nem volt biztos, hogy ezt Dávid is akarja. Tudta, érezte, hogy a fiú is ragaszkodik hozzá, csak abban nem volt biztos, hogy akkor is vele marad-e, ha átváltoztatja. Most szüksége van rá, szüksége van egy erősebb, nagyobb fiúra, aki megvédi. De mi lesz akkor, ha már nem szorul védelemre?

Negyvenegy, negyvenkettő, negyvenhárom… százhatvan, hatvanegy, hatvankettő, hatvanhárom, megvannak az álmennyezet kazettái. Remek. Épp, ahogy félórával ezelőtt.

Felnézett az infúziós állványon lógó palackra. Egy könyvben azt olvasta, ha levegő kerül az infúziós csőbe, megáll tőle a szíve. Bárcsak képes lenne rá, hogy lerántsa az állványt. Lehunyta a szemét és elképzelte, ahogy egy mozdulattal magára rántja, kitépi a palackból a csövet és belefúj, aztán csak várja, hogy vége legyen. Vajon fáj, amikor az ember szíve megáll? Legalább ezt is megtudná. Reggel, amikor megjött a nővér és mellételepedett, hogy megetesse, félrefordította a fejét. A nő próbálkozott párszor, kérdezgette is, hogy mi a baj, de Dávid csak nézett rá és arra gondolt, hogy lehet valaki ekkora barom. Vajon miért nem eszek, te hülye kurva? Képtelen arra, hogy az orrát megvakarja, és akkor ez itt kérdezősködik.

Javier belépett, letette a táskákat a földre és gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Körülnézett, feltérképezte a lakást, igyekezett mindent megjegyezni, amit csak lát. Akárhogy is, most az ellenség házában van. Andrea lerúgta a cipőjét és fáradtan leült a konyhai székre, Javier utánament és nekitámaszkodott a konyhapultnak.

– Miért jöttél vissza? – kérdezte Andrea.

– Mit gondolsz?

– Mit akarsz tőlem? Évekbe telt, mire fel tudtam dolgozni, ami történt. Mindenki hülyének nézett, amiért vámpírokról beszéltem, a szüleim kórházba vitettek, mert azt hitték, én öltem meg a saját öcsémet.

Képek. Valóságosnak tűnnek, de nem azok. Csak képek, fekete-fehérek, színesek, tompák, halványak vagy élesek, vibrálóak. Mindegyik jelent valamit, néha még tudja is, hogy mit, egyre csak jönnek és nem emlékszik rá, mikor érkezett az első, mintha mindig is ott pörögtek volna a szeme előtt. Furcsán érezte magát, egy kicsit kényelmetlenül, mintha valami egészen más helyen kellene lennie és ő mégis itt van. Bevillant egy kép, kis kert, régi kőfallal körülvéve, egy mászóka, homokozó, néhány bokor, az egyik falnál egy öreg fa terpeszkedik. Hát persze, ez a régi óvodája, ahová anyja cipelte el reggelenként.

Egy öreg, ősz hajú asszony fehér köpenyben, a nevére már nem emlékszik, de felismeri. Aztán hirtelen egy másik kép bukkan fel előtte, egy torta, egy nagy cukormázas torta lebeg el előtte, majd egy bicikli, közben valami zene szól, valami nagyon vicces, egy nő énekli, a hangja ismerős és kicsit furcsa, mert a hangot mindenféle sercegés és pattogás kíséri.